Márk végül kibökte, amitől Réka gyomra görcsbe rándult.
– Anya, Dórával átgondoltuk… Odaadnám nekik a pénzt. A megtakarításból. Tudnának venni egy autót. Mi meg majd újra félreteszünk.
A mondat úgy zuhant rá, mintha kihúzták volna alóla a talajt.
Először fel sem fogta. Autót? A közös spórolt pénzből? Abból az összegből, amit öt hosszú éven át gyűjtöttek a saját lakásukra? Amire ő mondott le a nyaralásokról, az új csizmáról, még egy rendes telefonról is?
– Tessék? – kérdezte halkan, szinte suttogva. Talán csak félrehallotta.
– Ne csinálj jelenetet – legyintett Márk, a szemébe sem nézve. – Ez csak átmeneti dolog. Nekik tényleg szükségük van rá. Gyerekek vannak a családban. Ezt te is beláthatod.
Dóra arca felragyogott, mint egy karácsonyi égősor. – Persze, Réka, később visszaadjuk. Vagy majd segítünk nektek másban. Egy család vagyunk, nem?
– Család? – Réka tekintete lassan végigsiklott rajtuk. A hangja remegett, de minden szava keményen csattant. – Tehát én öt évig robotolok, hogy ti kényelmesen autózzatok, én pedig maradjak a buszon?
– Ne kezdd el – csapta össze a kezét Gabriella. – A férjed döntött. Az lesz, amit ő mond.
Valami ekkor átszakadt Rékában.
– A férjem? – felnevetett, de a nevetés száraz volt és éles. – És ki a felesége? Ki tette félre azt a pénzt? Én! Én dolgoztam érte minden egyes nap!
Hirtelen hátratolta a széket. A mozdulat hevében meglökte a poharat, amely csörömpölve tört darabokra a konyhakövön, a bor szétfolyt a csempén.
– Elég volt! – kiáltotta. – Nem vagyok bankautomata! Nem vagyok a családi kassza, amit kedvetek szerint megcsapoltok!
Gabriella talpra ugrott, Dóra felháborodva sikított: – Micsoda modor! Hisztérika!
Márk közéjük állt, tenyereit békítőn felemelve. – Nyugalom! Ne így… Réka, beszéljük meg később, jó?
– Később? – hangja már szinte sikollyá torzult. – Mi jön utána? A nyaralónk? Vagy ha kérik, valamelyik szerved?
A konyhára dermedt csend telepedett. Még a tévé zúgása is elhalt, mintha az is érezte volna, hogy most jobb hallgatni.
Réka szaporán vette a levegőt, ujjai remegtek a dühtől. Legszívesebben mindent földhöz vágott volna – a tányérokat, a poharakat, ezt az egész „mintacsaládot”. De végül csak felkapta a táskáját.
– Réka, várj! – Márk hangja bizonytalanul csengett utána.
Egy pillanatra még visszanézett. Anyósa szemében diadal villant, Dóráéban káröröm. Márkéban viszont nem látott semmit. Ürességet.
– Már késő – mondta halkan, és kilépett.
Az ajtó akkora robajjal csapódott be mögötte, hogy talán az alsó szomszéd plafonjáról is pergett a vakolat.
Az első percekben furcsa könnyűség járta át. Ahogy lefelé ment a lépcsőházban, majd kilépett az esti város zajába, azt érezte: végre. Pont került a mondat végére. Ennyi volt.
Tíz perccel később azonban, a buszmegállóban állva, ahol az aszfalt még ontotta magából a nappali hőséget és a kipufogógáz fojtogató szagát, más gondolatok kúsztak elő. Hová megy most? Mihez kezd?
Végül kibérelt egy apró garzont a város szélén. Tizennyolc négyzetméter, lepattogzott festék a radiátoron, kopott mennyezet – de csend volt. Senki nem kérdezgette, mikor lesz gyerek. Senki nem méregette a pénztárcáját a tekintetével. A bónuszából fizette ki az első hónapokat. Amíg kitart, marad. Aztán majd alakul.
Az első éjszaka nyugtalanul telt. Álmában Gabriella hangja visszhangzott: „egy nőnek a család az első”. Aztán Márk mormogása: „csak ideiglenes”. Hajnal négykor felriadt, a kopott plafont bámulta, és kitört belőle a sírás. A megaláztatás, a düh, az a felismerés, hogy az élete mintha mások forgatókönyve szerint haladt volna, ahol ő csupán mellékszereplő.
Másnap a telefonja megállás nélkül rezgett. Elsőként Márk hívta.
– Réka, beszéljük meg, kérlek. Nem történt semmi visszafordíthatatlan.
– Szerinted ez micsoda? – kérdezte halkan, az ablaknál állva, kezében egy bögrényi instant kávéval. A város szürke háztetői fölött köd ült, és a jövő éppoly bizonytalannak tűnt, mint az előtte álló beszélgetés.