A mozdulatai idegennek tűntek számára, mintha valaki mást figyelne kívülről.
– Mit csinálsz? – Péter hangja az ajtóból érkezett.
Anna nem fordult meg. – Összekészítem a holmidat.
– Ugye ezt nem gondolod komolyan?
– Beadtam a válókeresetet. Elviheted ma is, holnap is. Ahogy neked kényelmes.
Péter belépett, odalépett hozzá, és kitépte a kezéből az egyik inget. – Meghibbantál? Pár papír miatt szétvered a családot?
Anna végre ránézett. – Nem papírok miatt. Hanem mert úgy bánsz azzal, ami az enyém, mintha a tiéd lenne. Mert hallgattál, amikor az anyád követelőzött. És mert idehoztad Márkot, anélkül hogy megkérdeztél volna.
– Márk a testvérem! Nem volt hová mennie!
– És nekem van? – kérdezett vissza halkan, de élesen. – Ez az én házam, Péter. A nagynéném rám hagyta. Nem kettőnkre. Rám.
– Szóval ennyit érek neked? Semmit?
– A férjem vagy. De a ház az enyém. És nem fogom hagyni, hogy elvegyétek.
Péter a földre hajította az inget, sarkon fordult, és kiviharzott. Az ajtó csattanása után nem sokkal motorzúgás hallatszott az udvarról – elment Erzsébethez.
Anna leült az ágy szélére, kezét a szája elé szorította. A könnyei égették a szemét, de nem engedte ki őket. Most nem roppanhat össze.
A folyosón halk léptek közeledtek. Lilla állt a küszöbön, sápadt arccal.
– Anya… ti tényleg elváltok?
Anna bólintott.
– Miért?
– Mert nincs más út, kicsim.
Lilla szó nélkül elszaladt, és bevágta a szobája ajtaját. A sírása áthallatszott a falon, de Anna képtelen volt utána menni. Üres volt belül, mint egy kifacsart rongy.
Két nap múlva Péter visszatért, Erzsébettel az oldalán. Az asszony cipőben lépett be, és vizslató tekintettel nézett körbe.
– Annácska, gondold át még egyszer. Szétrombolod a családot. Lillának szüksége van az apjára.
– Lillának biztonság kell. Tető a feje fölé. Amit maguk épp el akarnak venni.
– Senki nem vesz el semmit! Csak rendeznénk jogilag!
– Kifelé. Mindketten.
Péter némán állt az ajtónál, vállai leeresztve.
– A bőrönd készen van – tette hozzá Anna. – Vidd el.
Péter bement a hálóba, majd kijött a csomaggal és egy dobozzal. Anna az ablaknál állt, háttal nekik. Hallotta, ahogy az autó ajtaja csapódik, majd a motor beindul.
Amikor elcsendesedett az utca, kiment a telek végébe. Márk a lakókocsiban ült, a telefonját bámulta.
– A hét végéig elköltözöl – mondta Anna tárgyilagosan.
– De Anna, tényleg nincs hová mennem…
– Ez nem az én felelősségem. Egy heted van.
Válaszra sem várva visszament a házba. Leült a konyhában, tenyerét az asztalra fektette. Csönd volt. Hónapok óta először igazi, mély csönd.
Mégsem hozott megkönnyebbülést. Csak tátongó űrt.
Márk három nap múlva eltűnt. A lakókocsi ott maradt a kerítés mellett; Anna kerülte a pillantását is.
Egy hét elteltével Péter ismét megjelent. Egyedül jött. Bekopogott, majd leült a konyhaasztalhoz.
– Beszéljünk normálisan – mondta fáradtan. – Kiabálás nélkül.
Anna vele szemben foglalt helyet, ölében összekulcsolt kézzel.
– Miért akarod mindenáron szétszedni a családot? – kérdezte Péter. – Gondolj Lillára. Egy gyereknek apa kell, rendes otthon. Néha úgy érzem, már régóta készültél erre, és a ház csak ürügy.
Anna lassan felemelte a tekintetét. – Nem, Péter. Ti döntöttetek úgy az anyáddal, hogy csendben megszerzitek a házat. A családra hivatkoztatok, miközben a háttérben osztozkodtatok volna.
– Ez badarság! Fejleszteni akartam, rendbe tenni!
– A sajátodként. Kérdezés nélkül. A lakókocsi, Márk ideköltöztetése, a tulajdonrész követelése – mind a hátam mögött történt.
Péter felállt, járkálni kezdett, majd megállt az ablaknál. – Szóval végleges.
– Igen.
Hosszasan nézett rá. – Akkor maradj a rögeszméiddel. De ne számíts rá, hogy még visszafordulok.
Az ajtó ismét nagyot csattant utána. Az autó hangja távolodott.
Anna a konyhában maradt, és a csöndet hallgatta.
Lilla lesétált a tetőtérből.
– Apa elment?
– Igen.
– Nem jön vissza?
Anna magához ölelte. – Nem, kicsim.
Teltek a hetek. Anna dolgozott, délutánonként segített Lillának tanulni, esténként vacsorát főzött. A lány lassan felengedett, újra nevetett.
Egy este a verandán ültek, pokrócba burkolózva, forró teával a kezükben. A kertben hó fedte az almafákat, a lakókocsi némán állt a kerítésnél.
– Anya, megbántad? – kérdezte Lilla halkan.
Anna végignézett a telken. – Azt bánom, hogy választanom kellett. De azt nem, hogy megvédtem, ami a miénk.
– Ha adtál volna apának részt?
– Egy éven belül menni kellett volna. Vagy eladni az egészet. Júlia mesélte, a szomszédjával ez történt.
Lilla hozzábújt. – Eleinte azt hittem, önző vagy. Nagymama ezt mondta. Aztán rájöttem… csak minket védtél.
Anna végigsimított a haján, és a kapun lévő névtáblára pillantott. A nagynénje azért hagyta rá ezt a házat, hogy legyen hová tartoznia. Hogy senki ne vehesse el tőle.
Megfizette az árát, de megőrizte.
Nem lezárás volt ez, hanem kezdet. Egy olyan életé, ahol ő dönti el, kinek nyit ajtót.