Anna lassan kisimította a tervrajzot. Precízen húzott vonalak, apró betűs jegyzetek, számítások minden sarokban. Idegen kéz jelölte ki rajta, mi hová kerüljön. Idegen elképzelések terpeszkedtek rá az ő hatszáz négyzetméterére. És senki nem kérdezte meg tőle, hogy egyáltalán akarja‑e mindezt.
Két hét telt el. Egy délelőtt teherautó gördült be az udvarra. Anna az ablaknál állt, ronggyal a kezében, az eső után foltos keretet törölgette. A motor zúgására felkapta a fejét. Péter már rohant is kifelé, és szélesen integetett a sofőrnek.
— Ez meg micsoda? — kérdezte Anna, amikor kilépett a tornácra.
— Meglepetés! — vigyorgott Péter elégedetten. — Jó áron jutottam hozzá. Szerszámoknak tökéletes lesz. Kell valami tároló, nem?
A platóról elemeket kezdtek leemelni. Nem egy kis faház volt, amilyet Anna elképzelt. Egy hatméteres, fémből készült lakókocsi‑szerű konténer, ablakokkal, ajtóval, sőt ereszcsatornával.
— Péter… ez lakókocsi?
— Régi építkezési iroda volt. Masszív, hőszigetelt. — A telek hátsó része felé mutatott. — Oda tesszük.
Anna némán figyelte, ahogy a daru lassan a helyére engedi az építményt a már előkészített betontömbökre. Péter tehát nem most találta ki. Az alap már rég ki volt öntve.
— Azt mondtad, csak egy kis fészer lesz…
— Ugyan már, mi a különbség? A lényeg, hogy hasznos.
Estére a konténer a helyére került. Péter hosszabbítót húzott át, bevitt egy régi asztalt, néhány széket. Meghívta két barátját, Gergőt és Balázst. Sörösrekesz került elő, nevetés töltötte be a kert végét.
Anna a konyhában pakolt, de a nyitott ablakon át tisztán hallotta a beszélgetést.
— Ez aztán nem semmi, Péter! — dicsérte Gergő. — Részed is van hivatalosan ebben a nyaralóban?
— Ugyan már — legyintett Péter. — Együtt élünk, ez számít.
— Együtt, együtt… — morogta Balázs. — De ha a feleséged meggondolja magát, könnyen az utcán találod magad. Jobb lenne papíron is rendezni.
— Majd egyszer — zárta le Péter, és újabb üveget pattintott fel.
Anna megdermedt a mosogatónál, a tányér a kezében maradt. Úgy tárgyalták az örökségét, mintha közös szerzemény volna. Mintha az ő hangja nem is létezne.
— És Márk mikor költözik? — kérdezte Gergő.
— Anyám nagyon szeretné — felelte Péter. — A srácnak nincs hová mennie, a szülei teljesen lecsúsztak. Itt meghúzza magát egy ideig.
— Így kell ezt. A család segít a családnak.
Anna óvatosan a csepegtetőbe tette a tányért, majd kiment a verandára. Leült a lépcsőre. A keze remegett. Péter már döntött mindenről: a konténerről, Márkról, a „majd elintézzük” kérdéséről. Neki ebben nem osztottak szerepet.
Aznap éjjel sokáig forgolódott. A tetőtér mennyezetét bámulta, miközben Péter egyenletesen szuszogott mellette.
— Péter… — szólalt meg halkan.
— Hm?
— Tényleg ide akarod költöztetni Márkot?
— Miért ne? — ásított, a szemét ki sem nyitotta. — Csak átmenetileg.
— Engem nem akartál megkérdezni?
Péter könyökére támaszkodva felé fordult.
— Anna, ne kezdjük. Ez a családról szól. Nem lehet mindig csak a saját érdek.
— Ez az én örökségem.
Csend ereszkedett közéjük. Péter végül visszafeküdt, és a fal felé fordult.
— Értem. Szóval csak a tied.
A hangja hűvös volt. Anna mellkasába bűntudat költözött. Talán önző? Talán tényleg túl szigorú?
Reggel Péter szó nélkül ment el dolgozni. Anna a konyhában ült egy csésze kávéval, és a szürke fémdobozt nézte az ablakon át. A telek felét elfoglalta, idegenül magasodott a veteményes mellett.
Dél körül Júlia, a szomszéd kopogott be.
— Bejöhetek egy teára?
A verandán ültek le. Júlia időnként a kerítés mentén álló konténerre sandított.
— Új tároló?
— Annak indult — felelte Anna keserűen. — De úgy tűnik, lakó lesz belőle. Péter unokaöccse költözne ide. Azt mondják, nincs más lehetősége.
Júlia elhallgatott, majd elővett a táskájából egy megsárgult újságot.
— Nézd csak.
Egy régi hirdetésre mutatott.
— „Sürgősen eladó nyaraló, nyolcszáz négyzetméter.” Emlékszel Petrára a szomszéd utcából?
Anna bólintott.
— A férjét társtulajdonossá tette. Jóhiszemű volt, segíteni akart. Fél év múlva válás, per, és a férfi kiperelte a felét. Végül sírva adta el az egészet.
Anna sokáig nézte a hirdetést.
— Ne kövesd el ugyanazt a hibát — tette hozzá Júlia csendesen. — Ami a tied, arról te dönts.
Amikor a szomszéd elment, Anna elővette a nagynénje régi jegyzetfüzetét. Megsárgult lapok, lekvárreceptek, feljegyzések: „1990 – bő termés”, „2001 – új ribizlibokor”. A nagynénje húsz évig élt itt egyedül, senkinek nem engedte, hogy rendelkezzen a kert fölött. És békében volt.
Anna végigsimított az íráson. A házat azért hagyták rá, hogy otthona legyen, nem pedig alku tárgya.
Szombaton megérkezett Márk. Huszonöt év körüli, magas, hátizsákkal és egy nejlonszatyorral. Lilla kíváncsian figyelte az új jövevényt, Péter pedig lelkesen mutatta meg neki a konténert.
— Csak pár hétre maradok — mondta Márk, miközben kezet fogott Annával. — Amíg találok valami rendes munkát. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért.
Anna halványan elmosolyodott, de a tekintete a kert végében álló fémdobozra tévedt, és nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy ez a „pár hét” talán sokkal hosszabb lesz, mint bárki most gondolná.