— Anya, ez most tényleg a miénk? Vagy apa majd megint kijelenti, hogy ő dönt mindenről?
Anna hirtelen a fékbe taposott, mert egy macska szaladt ki az autó elé. Lilla felsikoltott, és ijedten az ülés háttámlájához préselődött. Az állat eltűnt a bokrok között, de a kislány kérdése ott maradt a levegőben, kimondatlan feszültségként.
— Persze hogy a miénk — felelte Anna, ám a hangja nem volt meggyőző.
Az elkerülő útról lekanyarodtak a földútra, amely a hétvégi házak felé vezetett. Autóval alig negyedóra a belvárostól, busszal sem több fél óránál — igazán jó fekvésű hely. Mária mindig értett ahhoz, hogyan válasszon. Anna erősebben markolta a kormányt. A nagynénje húsz évet élt itt egyedül, és boldognak tűnt. Vajon neki is sikerülhet?
Negyvenhetes parcella, Nyírfa utca. A kapun kis fatábla: „Mária”. Anna végigsimított a beleégetett betűkön. A ház apró volt, hat méter hosszú, négy széles, tetőtérrel, kis verandával. Az udvaron kút, néhány öreg almafa. Összesen hatszáz négyzetméter. Az ő földje. Az első, ami valóban az övé.
— Nézd, anya, hinta! — Lilla már rohant is az almafa alatt lógó, kissé rozsdás láncok felé.
Anna a kapuban maradt. Mária két hónapja ment el — csendben, álmában, ebben a házban. Nem volt gyermeke, mindenét Annára hagyta, az egyetlen unokahúgára. A közjegyző tárgyilagos hangon olvasta fel a végrendeletet, majd átnyújtott egy borítékot. „Ezt külön önnek szánta.” A kockás papíron ennyi állt: „Annám, ez a tiéd. Olyan voltál nekem, mintha a lányom lennél. Élj itt, és találd meg a boldogságot.”
Mária akkor lett számára támasz, amikor az édesanyját elveszítette. Megtanította főzni, végighallgatta az első szerelmi csalódását, ott ült az esküvőjén is. Most pedig az egyetlen értékét adta tovább.
Anna mellkasában furcsa kettősség kavargott: gyász és öröm egyszerre. Először birtokolt valamit, ami csak az övé volt. Mégis könnyek csípték a szemét.
Este Péter is megérkezett. Átölelte a feleségét, puszit nyomott a feje búbjára.
— Na, mit szól a háziasszony? Körbevezetsz a birtokon?
Bejárták a telket. Péter benézett a fészerbe, megmozgatta a kerítést, a fürdőház falát kopogtatta.
— Lesz itt munka bőven — jegyezte meg, miközben leült a veranda lépcsőjére. — De megcsináljuk. Veteményes, egy pavilon, talán egy füstölő is. Saját kis gazdaságunk lesz.
Anna hallgatta, és érezte, hogy belül valami összeszorul. „Megcsináljuk”, „építek”, „lesz” — Péter úgy beszélt, mintha már minden el lenne döntve.
— Nem lehetne előbb csak lakni itt egy kicsit? Megszokni?
— Én csak ötletelek — legyintett a férfi. — Hogy mit lehetne fejleszteni.
Átkarolta Anna vállát, aki igyekezett elhinni, hogy ez csupán lelkesedés.
Egy hét múlva beköltöztek. Anna felmondta a bérelt lakást — havi harmincezer forint maradt így a kasszában. Péter a kisteherautójával hordta át a dobozokat, tréfálkozott pakolás közben. Lilla már a tetőtéri szobák között válogatott. Anna a szűk konyhában levest főzött, és az ablakon át az almafákat nézte. Úgy érezte, itt talán tényleg új élet kezdődhet.
A hétvégén megjelent Erzsébet is. Az anyós kiszállt az autóból, és alapos, kritikával teli pillantással mérte végig az udvart.
— Elhanyagolták rendesen. Mária, szegény, az utóbbi években már nem bírta karbantartani.
— Majd rendbe tesszük — felelte Anna, miközben teát töltött a verandán.
— Persze hogy rendbe. Az én Péterem aranykezű. — Erzsébet letette a csészét. — Mondd csak, Annácska, Márk nem lakhatna itt egy ideig?
Anna megdermedt.
— Márk?
— A húgom fia. Tudod, Ninié. Szörnyű, ami náluk van: az apja-anyja iszik, állandó botrányok. A fiú próbált otthon maradni, de lehetetlen. Albérletre nincs pénze. Ha itt meghúzná magát, amíg talál rendes állást, aztán továbbállna.
— De mi még alig rendezkedtünk be…
— Ugyan, mit számít az? — keményedett meg Erzsébet hangja. — Van hely bőven. Nem segítenél egy rokonon?
Anna Péterre nézett. A férfi a telefonját böngészte, mintha nem hallaná a beszélgetést.
— Anyának igaza van — mondta végül fel sem pillantva. — Márk nem tehet a szülei hibáiról. Adjunk neki esélyt.
— De hol lakna? Ez a ház nem nagy…
— Pont erről beszéltünk — húzott elő Erzsébet a táskájából egy összehajtott, négyzetrácsos lapot. — Péterrel már felvázoltuk a lehetőségeket.
Szétterítette a papírt az asztalon. Ceruzával rajzolt vonalak, nyilak, feliratok: „lakókocsi ide”, „műhely”, „pihenősarok”. Anna azonnal felismerte Péter kézírását. A gyomra görcsbe rándult. Már mindent kiterveltek. Nélküle.
— Én ezt nem szeretném — mondta halkan.
Erzsébet lassan összehajtotta a lapot, és hosszan a szemébe nézett.
— Gondold át még egyszer. A család összetart. Nem csak a saját érdekeit nézi.
Nem sokkal később elhajtott. Péter kiment a fészerbe barkácsolni. Anna egyedül maradt a verandán, a kihűlt tea mellett. A kötényzsebében ott lapult a rajz — Erzsébet az asztalon felejtette. Vagy talán szándékosan hagyta ott, hogy emlékeztesse: ezen a telken nemcsak Anna álmai kaptak helyet.