A két hétből előbb egy hónap lett, aztán kettő. Mire beköszöntött az ősz, Márk még mindig a kert végében álló konténerben lakott. Munkát ugyan keresett, de inkább csak tessék-lássék módon: hol a fizetésre húzta a száját, hol a munkaidőre panaszkodott. Péter minden alkalommal a pártját fogta.
— Ne aggódj, előbb-utóbb találsz valami hozzád méltót — biztatta barátilag.
Anna inkább hallgatott. Némán figyelte, ahogy az idegen egyre otthonosabban mozog az ő telkén: beköttette az internetet, tévét szerelt fel, hétvégenként barátokat hívott. Szombat esténként sokáig égett a tűz a kert végében, szólt a zene, a sörösüvegek pedig reggelre a kerítés mellett hevertek.
— Péter, beszélnél vele? — kérte egy vasárnap este. — Holnap dolgozni megyek, és még éjfélkor is ordítanak.
— Ugyan már, fiatalok. Hadd szórakozzanak — legyintett a férfi.
— Az én udvaromban szórakoznak.
Péter pillantása megkeményedett.
— Már megint kezded.
Novemberben Erzsébet is megjelent. Befőtteket hozott, leült a verandán teázni. Lilla a szobájában tanult, Péter a sufniban tett-vett.
— Anna, ideje lenne komolyan beszélnünk — tolta közelebb a csészéjét az anyós. — Pétert be kellene jegyezni társtulajdonosként. Így lenne tisztességes.
Anna lassan letette a kannát.
— Miért volna erre szükség?
— Ugyan miért? Házasok vagytok, még sincs semmi a nevén. Albérletben éltetek, saját lakást nem vettetek. Ezt a házat is mennyit alakította, mennyi pénzt beletett! És ki tudja, mit hoz az élet? Ha netán különválnátok, az utcára kerüljön? Legalább ez az ingatlan legyen az övé is.
— Ez az örökségem.
— És Péter kicsoda? Idegen? — Erzsébet előhúzott a táskájából néhány kinyomtatott űrlapot, és az asztalra simította. — Utánajártam a kormányablakban, minden papír rendben van. Csak néhány aláírás kell. Írd be társtulajdonosnak, ez volna a becsületes megoldás. Annyi munkát és pénzt fektetett bele, nem látod?
Anna a lapokat nézte. Precízen kitöltött sorok, hivatalos bélyegzők. Minden előkészítve. Egyetlen tollvonás, és a ház többé nem kizárólag az övé.
— Nem.
— Hogyhogy nem?
— Nem írok alá semmit. — A papírokat kettétépte. — Kérem, menjen el. Most azonnal.
Erzsébet felpattant, arca elsápadt.
— Hogy beszélsz velem?
— Távozzon az otthonomból.
A kiabálásra Péter jelent meg az ajtóban.
— Mi folyik itt?
— A feleséged kidob a házból! — csattant fel az anyja, és felkapta a táskáját. — Jó szándékkal jöttem, családon belül akartam rendezni, de ő…
— Anya, nyugodj meg — fogta karon Péter, és kivezette.
Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Anna lerogyott egy székre. A keze annyira remegett, hogy össze kellett kulcsolnia az ujjait. Lilla óvatosan kukucskált ki a szobájából.
— Anya, miért kiabáltál a nagymamával?
— Menj vissza tanulni.
— De segíteni akart…
— Lilla, kérlek. Most ne.
A kislány eltűnt. Anna a konyhában maradt, hallgatta, ahogy odakint beindul az autó, majd elhajt. Belül egyszerre kavargott benne düh és félelem. Tudta, hogy ezzel még nincs vége, sőt, talán most kezdődik igazán.
Péter egy óra múlva jött vissza. Szó nélkül elsétált mellette, lefeküdt a nappali kanapéjára, és a fal felé fordult. Nem szólt hozzá.
Másnap reggel elköszönés nélkül ment el dolgozni. Este későn ért haza, némán vacsorázott, majd ismét a kanapén aludt. Három napig egyetlen mondat sem hangzott el közöttük. Lilla tanácstalanul ingázott a két szülő között.
— Anya, kibékültök apával? — kérdezte halkan.
— Nem tudom, kicsim.
— Mi történt?
Hogyan mondja el egy kilencéves gyereknek, hogy az apja részt akar a házból, ami az ő biztonságát jelenti? Hogy a nagymamája természetesnek tartja a nyomásgyakorlást? Hogy az otthonuk csatatérré vált?
A negyedik éjszakán Anna nem bírta tovább. A konyhában ült a sötétben, telefonja fénye világította meg az arcát. Beírta a keresőbe: „válási ügyvéd”. Ujjai tétováztak a kijelző fölött. Ha időpontot kér, azzal kimondja: vége. Ha nem teszi, marad a némaság és az állandó fenyegetettség, hogy egyszer arra ébred, már semmi sem az övé.
Reggel mégis tárcsázott. Konzultációt kért.
Az ügyvéd egy ötvenes éveiben járó, határozott fellépésű nő volt, éles tekintettel.
— Mondja el részletesen — kérte.
Anna akadozva beszélt az örökségről, a konténerről, Márkról, a társtulajdonosi követelésről.
— Az ingatlan kizárólag az ön különvagyona — magyarázta az ügyvéd. — Nem közös szerzemény. Válás esetén a férje nem tarthat rá igényt. De ha önként bejegyzi, elveszíti a felét.
— Nem akarom bejegyezni.
— Akkor mielőbb indítsa el a válást. Minél hamarabb lép, annál kisebb az esélye, hogy később a felújításra hivatkozva pereskedjen.
Anna egy dossziényi irattal távozott. Beült az autóba, de nem indította be rögtön a motort. Válás. Hivatalos, visszafordíthatatlan döntés. Lilla vele maradna, Péter elköltözne. A ház biztonságban lenne. De milyen áron?
Este ért haza. A verandán Péter és Márk ültek, cigarettáztak, halkan beszélgettek. Amikor meglátták, elhallgattak.
Anna szó nélkül bement a hálószobába. Elővette a bőröndöt, és elkezdte összepakolni Péter ruháit: ingeket, zoknikat, kabátot. Mozdulatai gépiesek voltak, mintha kívülről figyelné önmagát. A döntés megszületett benne, és tudta, hogy innen már nincs visszaút.