Eszter hűvös, már-már tárgyilagos kíváncsisággal figyelte. Úgy szemlélte a férfit, mint egy kutató a preparátumot, amely váratlanul életre kel a boncasztalon.
– Tehát átszámoltad. És vissza is tetted? – kérdezte egyenletes hangon.
– Hát… igen.
– Akkor menjünk, és nézzük meg együtt.
Gábor felpattant, mintha megcsípték volna. Idegesen járkálni kezdett a szobában, karjaival hadonászva.
– Mi ez, kihallgatás? Igen, elvittem! Elvittem belőle! Az a pénz az enyém is! Közös kassza, nem? Váratlan helyzet volt!
– Miféle váratlan helyzet? – kérdezte Eszter csendesen. – Már megint valami „üzleti lehetőség”?
– Fogadás! – robbant ki belőle. – Sportfogadás! Tutira ment! Olyan odds volt, hogy vétek lett volna kihagyni! Jót akartam! Ha bejön, megvettük volna neked azt a rohadt bundát! De te… te megfojtasz ezzel az állandó ellenőrzéssel! Férfi vagyok, vagy mi? Kell egy kis mozgástér!
Eszter nem szólt közbe. A darabkák a helyükre csúsztak. A „forgás”, az „elemzések”, az eltűnő összegek. Nem lopott a klasszikus értelemben – áldozatul dobta a pénzt a saját délibábjainak, hogy sikeres családfenntartónak érezhesse magát anélkül, hogy felállna a kanapéról.
– Rendben, „férfi” – foglalt helyet lassan a fotelben. Hangja olyan tárgyilagos volt, mintha csak egy megállót mondana be a villamoson. – A manőverezésnek vége.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Gábor, és hirtelen visszavett a hangerőből. A nő nyugalma veszélyesebb volt, mint bármilyen kiabálás.
– Mától külön kezeljük a pénzt.
– Tessék? Hiszen házasok vagyunk!
– Pontosan. A rezsit felezzük. Az élelmiszert mindenki maga intézi, vagy előre megbeszéljük és bedobjuk rá a részt. Ha vannak hiteleid, az a te ügyed. Az én fizetésem pedig az én pénzem.
– Ehhez nincs jogod! A férjed vagyok!
– Az a férj, aki a feleségétől csipegeti el a pénzt, majd a saját nővérére és az anyjára tereli a gyanút. Egyébként mindjárt felhívom Annát, és elmesélem neki, mit feltételeztél róla.
Gábor arca elsápadt. A „példás fiú” szerep elvesztése az édesanyja szemében nagyobb csapásnak tűnt, mint bármilyen anyagi bukás.
– Eszter, kérlek, ne. Elragadott a hév. Visszanyerem!
– Nem, Gábor. Ma én nyertem vissza valamit.
Elővette a telefonját.
– És még valami. A vasárnapi családi vacsorák elmaradnak.
– Miért már?
– Mert ez az étterem mostantól belépődíjas. És neked, úgy látom, nincs rá fedezeted.
Azzal kiment a konyhába. A megmaradt készpénzt biztonságba kellett helyeznie. Most már tudta, hol lesz jó helyen: a saját bankszámláján. A PIN-kódot pedig öt percen belül megváltoztatja.
Gábor a nappaliban maradt. Félhangosan morgott valamit kegyetlenségről, meg arról, hogy „minden nő számító”, de már nem mert hangosabb lenni.
Eszter teát töltött magának. Az üres, sárga boríték a folyosón hevert, mint egy levetett kígyóbőr.
Nem haragot érzett, hanem különös megkönnyebbülést. Mintha hosszú ideje cipelt volna egy nehéz hátizsákot, azt hitte, érték lapul benne, és most derült ki, hogy csak kövek voltak. És a köveket ki lehet szórni.
Jegyezzétek meg, lányok: ha egy férfi azt mondja, hogy „a jövőbe fektet”, miközben a pénz eltűnik a fiókból, az egyetlen biztos jövőkép az adósság. És jobb erre akkor ráébredni, amikor még csak harmincezer forint bánja – nem pedig az életetek fele.