…aki ebben a lakásban teljhatalmú úrnak képzeli magát, és úgy érzi, rá semmilyen szabály nem vonatkozik.
A rikító sárga boríték végül egy régi vérnyomásmérő dobozában landolt. A készülék csomagolása a folyosói szekrény legalsó polcán porosodott, közvetlenül Gábor szerszámai mellett.
A számítás egyszerű volt és logikus. Az anyósa nem fog ott kutakodni – a saját mérője mindig a táskájában lapult. Réka nem nyúlna a bátyja szerszámos holmijához. Márk pedig azt sem tudja, mi fán terem a vérnyomás.
Gábor viszont… ő rendszeresen babrált a „kütyüjeivel”.
Elérkezett a vasárnap.
A „családi vacsora” a megszokott mederben zajlott. Anna szokás szerint talált kifogást a fasírtban – szerinte túl száraz lett, talán spórolt a kenyérrel Eszter. Réka a zsarnok főnökét szidta, Gábor pedig lelkesen töltögette a házi likőrt.
– Gábor, nézd már meg a folyosón azt a polcot, mintha inogna – jegyezte meg Eszter mellékesen két falat között. – A csavarhúzóid ott vannak, ugye?
– Mindent nekem kell megcsinálni – morogta fontoskodva, miközben feltápászkodott. – Férfi nélkül semmi nem marad a helyén.
Nagyjából három percig volt távol. Amikor visszatért, feltűnően elégedettnek látszott, szinte felvillanyozódva ült vissza.
– Teljesen rendben van az a polc, Eszter. Csak beképzelted. Túl sokat aggódsz.
A szeme csillogott. A nadrágjába törölte a kezét, pedig egy szem por sem volt rajta.
Eszter csak halványan elmosolyodott.
– Akkor biztos én képzelődtem. Kértek még teát?
Miután a vendégek elmentek, és az ajtó bezárult mögöttük, Eszter nem rohant a folyosóra. Pontosan tudta, mit találna. Vagyis mit nem. Inkább a hálószobába ment, ahol Gábor már a kanapén heverve a telefonját görgette.
– Gábor, be kell fizetnem a jelzálogot – mondta nyugodtan.
– Már megint a pénz! – fintorgott anélkül, hogy felnézett volna. – Legalább vasárnap hagyj békén ezzel.
– A sárga borítékban volt a pénz. A vérnyomásmérő dobozában.
Gábor teste alig észrevehetően megfeszült. A mobil megremegett a kezében.
– Miféle dobozról beszélsz? Teljesen megzavarodtál? Elrejted a pénzt minden sarokban, mint egy mókus, aztán elfelejted, hová tetted.
– Nem felejtettem el. Az előtörlesztésre szánt összeg volt ott.
– Akkor keresd meg, hová dugtad! – csattant fel, és azonnal támadásba lendült. Ez ösztönből ment neki. – Lehet, hogy anyám vitte el? Vagy Réka? Tudod, hogy folyton kölcsönkér. Te meg szanaszét hagyod!
Eszter az ablakhoz sétált. Odakint a sötétségből idegen lakások fényei bámultak vissza rá.
– Ma reggel harmincötezer forintot tettem oda – mondta csendesen.
A levegő megdermedt.
– Mennyit? – kérdezte Gábor, és a hangja hirtelen élesebbé vált.
– Harmincötöt.
– Ne hazudj – bukott ki belőle azonnal.
Eszter lassan felé fordult.
– Miért hazudnék?
Gábor érezte, hogy csapdába került, mégis tovább beszélt, mintha nem lenne visszaút.
– Azért, mert… mert láttam! Véletlenül. Amikor a csavarhúzót kivettem. A boríték nyitva volt. Nem lehetett benne harmincöt. Vékony volt a köteg. Legfeljebb harmincezer. Vagy harmincegyezer valamennyi.
Elharapta a mondatot. Későn jött rá, hogy túl sokat árult el. Az arca hirtelen vörösbe borult.
– Csak megszámoltam, hogy biztos ne tűnjön el! – vágta rá kapkodva. – Ellenőrizni akartam… hátha elszámoltad. Ismerlek már…