– …ha a sót a láng mellé tesszük, az előbb-utóbb átnedvesedik. Ez nem misztikum, hanem egyszerű fizika.
Anna sértődötten összeszorította a száját.
– Te mindig ellentmondasz – sóhajtott fel. – Pedig én csak a javatokat akarom.
Réka közben a konyhaasztalnál ült, és olyan képpel kavargatta a teáját, mintha legalábbis tragédia sújtotta volna.
– Jaj, Gábor, neked aztán könnyű – nyújtotta el a szavakat panaszosan. – Mindenetek megvan. Nálam meg már megint csúszik a fizetés. A végén még a végrehajtók is rám szállnak, azt mondják, elviszik a régi kanapét is…
Miközben sopánkodott, engedély nélkül nyitogatta a felső szekrényeket, hátha talál „valami kis édességet”, és úgy hajolt be a tálalóba, mintha titkos átjárót keresne egy másik világba.
Ott volt még Márk is, a tizenhat éves kamasz. Többnyire a telefonjába mélyedve élt, de a konyhába rendszeresen visszatért – hol egy pohár vízért, hol egy almáért, hol csak céltalanul álldogálni. A mai tizenéveseknek mindig kell pénz valamire: játékbeli extrákra, kütyükre vagy ki tudja, mire. Márk legalább nyíltan kérni szokott.
És persze ott ült az asztalfőn Gábor, a család önjelölt vezére. Nagy ívben fejtegette a világpolitika alakulását és az euró árfolyamát, miközben Eszter csendben cserélgette a tányérokat előtte. Azt hangoztatta, hogy az apró-cseprő pénzügyek „nem férfihoz méltó témák”, mégis naponta többször elsétált ahhoz a fiókhoz, amely mellett félóránként kiment a balkonra rágyújtani.
Eszter nem volt detektív, de a saját konyháját jobban ismerte, mint bárki más a Pitagorasz-tételt.
A jelek aprók voltak, mégis árulkodóak.
Először is: a virágcserép az ablakpárkányon. Mindig pontosan középre igazítva állt, eltakarva egy csúnya foltot a műanyagon. Most viszont észrevehetően balra csúszott, legalább öt centivel. A cserép mögé Eszter néha elrejtett némi tartalékpénzt rosszabb időkre. Most üres volt a hely. Valaki tehát már ott kutatott.
Másodszor: a szalvétás fiók. Az egyik csomag fejjel lefelé hevert. Eszter sosem tette így be; nála minden egy irányba nézett.
Harmadszor pedig maga a boríték. A fedőfül gondosan betűrve. Ő ilyet sosem csinált, csak egyszerűen visszahajtotta a szélét.
Valaki sietett. Valaki pontosan tudta, mit keres. És az illető nagyon nem akarta, hogy rajtakapják.
– Gábor, holnap utalnunk kell – mondta Eszter este, amikor végre kiürült a lakás, és nyilvánvalóvá vált a hiány. – Van elég a kártyádon?
– Ugyan már, Eszter – sértődött meg a férfi. – Minden pénzem forog. Befektetésben van. Mondtam, hogy nagy dobás készül. Egy hónap, és akkor még bundát is veszek neked.
A bundát már harmadik éve ígérte. Eddig csak téli gumira futotta – abból is Eszter jutalmából.
Cselekedni kellett. Nyílt számonkérés? Anna azonnal a szívéhez kapna, és mártírként omlana össze. Réka sírna. Gábor pedig sértett nemes módjára vonulna vissza.
Nem. Itt csapdát kell állítani.
A következő vasárnapra Eszter alaposan felkészült.
Vett egy új borítékot. Rikító sárgát, olyat, amit lehetetlen nem észrevenni.
Tett bele pénzt is. De nem huszonötezret. Nem is harmincat.
Pontosan harmincegyezer-kétszáz forintot számolt bele. Apróbb címletekben, hogy a köteg vastagabbnak tűnjön.
A lényeg azonban nem az összeg volt, hanem a rejtekhely.
A szalvétás fiók már lebukott. A virágcserép mögötti zug szintén.
Eszter olyan helyet választott, ahová csak az nyúl be, aki pontosan tudja, mit keres…