Eszter kihúzta a konyhai fiókból a fehér borítékot, amelyre vastag filccel ez volt ráírva: „REZSI”.
Szerette a készpénzt az egyszerűsége miatt: ha betette a borítékba, akkor ott volt. Ha kivette, akkor eltűnt. Nem volt „rendszerhiba”, „banki karbantartás” vagy az a klasszikus magyarázat, hogy „jaj, véletlenül a másik kártyáról fizettem”.
A boríték azonban most üres volt.
Nem félig. Nem majdnem. Hanem tökéletesen, már-már gyanúsan kongott az ürességtől, mintha a bankjegyek fogták volna magukat, és egy elegánsabb pénztárcában kezdtek volna új életet.
Odakint február nyomasztó szürkeséggel nehezedett a városra, a radiátorok csak langyosan duruzsoltak, másnap pedig tizenötödike lett volna – a befizetés határideje. Utána jön a késedelmi díj, az automata telefonhívások, és a lépcsőházban kifüggesztett szégyenlista, amit a szomszéd Marika néni alaposabban tanulmányoz, mint más a vasárnapi misekönyvet.
A legrosszabb mégsem maga a hiány volt. Hanem az az ismerős, ragacsos érzés, ami ilyenkor elfogta. Mint amikor kiömlik a szirup, és hiába törlöd, marad utána egy vékony, tapadós réteg. Ez az érzés pontos menetrend szerint érkezett: havonta egyszer, vasárnaponként, amikor a háromszobás lakásuk „családi tanácsüléssé” alakult.
– Gábor… – Eszter nem emelte fel a hangját. Meggyőződése volt, hogy a kiabálás azok eszköze, akiknek elfogytak az érveik.
A férfi a nappaliból lépett elő, arcán azzal a tipikus kifejezéssel, amellyel a férfiak a háztartási gondokat kezelik: enyhe fölény és diszkrét undor az apró-cseprő problémák iránt. A távirányítót úgy tartotta, mint valami jogar.
– Tessék? Híradót nézek. Elemzés megy.
– A boríték üres.
Gábor egy pillanatra megdermedt. Talán egy másodpercre. A tekintete a konyhaszekrény felé villant, majd vissza Eszterre – túl egyenes, túl higgadt.
– Biztos máshová tetted. Nálad soha nincs semmi a helyén. Emlékszel, amikor a hűtőben kerested a kulcsot?
– Öt éve volt, és terhes voltam – felelte Eszter szárazon. – Most viszont nem vagyok sem várandós, sem feledékeny. Pénteken huszonötezer forintot tettem ebbe a borítékba.
A férfi vállat vont, jelezve, hogy számára ezzel lezárult a kérdés.
– Akkor keresd meg. Tudod jól, hogy én nem nyúlok a pénzhez. Nagyobb ügyekkel foglalkozom.
Eszter bólintott. „Persze.” Gondolatban már át is sorolta a történteket a „talán én hibáztam” mappából a „patkány van a házban” feliratúba.
Leült a sámlira, elővette a telefonját, és megnyitotta a jegyzeteket. Nem azért vezetett táblázatot a kiadásokról, mert könyvelői ambíciói lettek volna, hanem mert szerette az átláthatóságot.
A számokból kirajzolódott egy különös minta. A készpénz mindig vasárnap tűnt el. Mindig akkor, amikor Gábor családja náluk vendégeskedett.
Tegnap is tele volt a lakás. A rokonok „csak beugrottak”, de olyan határozottsággal rendezkedtek be, mintha legalábbis hadgyakorlatra érkeztek volna.
Anna, az anyós, ellenőrző körútra indult a konyhában.
– Eszterkém, a cukortartó teljesen rossz helyen áll. Így elakad a bőség energiája – magyarázta, miközben a sótartót közelebb tolta a tűzhelyhez. – Nálunk mindig azért volt pénz, mert rendet tartottunk.
Eszter a sajtot szeletelte, és nyugodt hangon válaszolt:
– Anna, ha a sót a forró tűzhely mellé tesszük, az nem a szerencsén múlik, hanem azon, hogy… – és itt egy pillanatra megállt, mert érezte, hogy ebből még hosszabb vita lesz.