A „nevelési elhanyagoltság” kifejezés úgy csattant a levegőben, mint egy jól irányzott utolsó lövés. Hogy mindezt egy szakember mondja ki, az Erikát sokkal mélyebben sértette, mint bármilyen személyeskedés. A hiúságát találtam telibe.
— Ide a lábam be nem teszem többé! — sziszegte, miközben ideges mozdulattal kapta magára a bundáját. — Gyertek, lányok! Nyilvánvaló, hogy itt nem látnak szívesen minket!
— Végre egy pontos megállapítás — jegyezte meg szárazon Gábor, és szélesre tárta az ajtót.
Nóra és Petra, akik időközben felmérték, hogy a műsornak vége, és a szünetben nem nyílik büfé, kelletlenül elindultak kifelé. Még útközben is a szájukban volt a cukorka, amit gyorsan próbáltak eltüntetni. Mónika összeszorított ajkakkal, méltóságteljes léptekkel vonult el a fia mellett, az állát kihívóan az ég felé emelve.
— Ezt még megemlegeted, Gábor — vetette oda a küszöbről.
— Jó a memóriád, anya, ennek örülök. Legalább emiatt nem kell aggódnunk — vágott vissza higgadtan, majd becsukta mögöttük az ajtót.
A zár kattanása felért egy ünnepi fanfárral.
Az előszobára sűrű, békés csend telepedett. Levente, aki eddig méltóságteljes távolságtartással figyelte az eseményeket, most kivonult a szőnyeg közepére, és látványosan tisztálkodni kezdett, mintha csak azt üzenné: „Végre kiürült a birtok.”
Márk még mindig egy helyben állt, lehajtott fejjel. A válla feszült volt, mintha még mindig számítana egy újabb támadásra.
Gábor odalépett hozzá, és határozott, mégis gyengéd mozdulattal rátette a kezét a vállára.
— Hogy vagy, harcos?
— Apa… — kérdezte halkan Márk. — A nagyi tényleg azt gondolja, hogy rossz vagyok?
Szívem szerint azonnal magamhoz öleltem volna, de Gábor megelőzött. Leguggolt a fiunk elé, hogy egy magasságba kerüljenek, és komolyan a szemébe nézett.
— Figyelj rám, Márk. A nagymamád butaságot mondott. Ilyesmi a felnőttekkel is előfordul. Te viszont kiálltál valaki mellett, aki gyengébb volt. Nem hátráltál meg a kiabálástól. Kimondtad az igazat. Ezek nem rossz tulajdonságok — ezek gerincre vallanak. Az, hogy valaki mindig mindenkinek megfeleljen, nem erény. Az inkább egy díszpárna dolga, nem egy emberé. Érted?
Márk megtörölte az orrát, aztán lassan elmosolyodott.
— Értem.
— Akkor irány a mosdó. Kezet mosunk, és befejezzük a pitét.
Aznap este, amikor Márk már mélyen aludt, Levente pedig dorombolva gömbölyödött az ölemben, a konyhában ültem, és Gábort figyeltem. Piros tollal javította a jegyzeteit, időnként elégedetlen hümmögéssel.
— Köszönöm — szólaltam meg.
— Mit? — kérdezte anélkül, hogy felnézett volna.
— Hogy nem próbáltad elsimítani az egészet. Hogy nem választottad a kényelmesebb utat.
Ekkor levette a szemüvegét, és azzal a hosszú, átható pillantásával nézett rám, amit annyira ismertem.
— Júlia, diplomáciára az ellenfelekkel van szükség. A pimasz rokonokkal szemben inkább határzár kell. Ha nem húzol vonalat, előbb-utóbb berendezkednek, és átveszik az irányítást.
Elmosolyodott, magához vont, majd halkan hozzátette:
— Egyébként a „nevelési elhanyagoltság” telitalálat volt. Erika arca olyan lett, mintha hirtelen kitörölték volna a fejéből a szorzótáblát.
Felnevettem.
A szakmámban van egy alapszabály: beszédhibát csak akkor lehet javítani, ha előbb kimondjuk, hogy létezik. Az életben sincs ez másként. Nem hagyhatjuk, hogy bárki — még a családtag sem — átírja a valóságunkat. Ha valaki a feketét fehérnek nevezi, és a tiszteletlenséget őszinteségnek álcázza, nem vitatkozni kell vele, hanem világosan megmutatni, merre van a kijárat. Mert az otthonunkban csak egy nyelvnek van helye: annak, amelyet szeretetnek és megbecsülésnek hívnak. Minden más dialektust gyakoroljanak máshol.