Amikor a sógornőm, Erika megnyomja a csengőt, mindig olyan érzésem támad, mintha riadót fújtak volna a házban. Először a hangja érkezik meg – éles és tolakodó –, aztán betódul a túláradó, émelyítő parfümillat, amitől még a szekrényben lapuló molyok is menekülőre fognák. Csak ezután jelenik meg ő maga: magabiztossága nagyobb teret foglal, mint a járdára ferdén felparkolt terepjárója. Nyomában, akár egy elkényeztetett uralkodónő kísérete, berobog két lánya, Nóra és Petra.
– Júlia, készülj, vendégek jöttek! – jelentette be Erika fennhangon, miközben a nercbundáját egyszerűen a karomba dobta, mintha fűthető fogas lennék. – Csak átutazóban vagyunk, tényleg csak pár órára. Mónika mondta, hogy van nálatok az a bizonyos sütemény a teához.
Anyósom, Mónika érkezett utolsóként. Úgy lépdelt be, mintha egy felbecsülhetetlen értékű porcelánritkaság volna, pedig inkább egy megrepedt cseréptárgyra emlékeztetett – a hajszálrepedés pont ott húzódott, ahol másoknál a lelkiismeret szokott.
– Gábor itthon van? – kérdezte azonnal, ügyet sem vetve a köszönésemre.
– A dolgozószobában javítja a felsősök dolgozatait – feleltem nyugodtan, miközben felakasztottam Erika kabátját. – Nála alapszabály, hogy amíg tart a piros toll, senki ne zavarja.
A férjem, Gábor, végzettsége szerint történelemtanár, természeténél fogva pedig rendpárti vezér. Az iskolában a háta mögött „modern kori rettegett Ivánként” emlegették, némi iróniával. Itthon egyszerűen ő volt a rend és a csend őre. Egyetlen szemöldökrándítással képes volt lecsillapítani harminc kamaszt, és a fegyelmet többre tartotta, mint bármilyen állami tartalékot.
– Ugyan már, ne dramatizálj, Júlia – legyintett Erika, és cipőstül bevonult a konyhába. – Gábor csak nem tessékeli ki a saját testvérét. Lányok, menjetek, köszönjetek a nagybácsinak!
Nóra és Petra – hét- és kilencéves örökmozgók, akik mintha nagyrészt cukorból és makacsságból épültek volna fel – azonnal a dolgozószoba felé vették az irányt.
– Állj – hangzott csendesen, de határozottan a fiam, Márk hangja.
Márk tízéves, és kísértetiesen hasonlít az apjára: ugyanaz a figyelmes, enyhén ironikus tekintet és az a különös, higgadt nyugalom, ami csak annak sajátja, aki pontosan tudja, mikor kell megszólalni. A karjában ott szorongatta az egyéves kandúrunkat, Leventét. A vörös bundás, fehér mancsos kis zsivány rémülten méregette a vendégeket; számára ez a látogatás felért egy barbár hadjárattal.
– Apa dolgozik – tette hozzá Márk.
A lányok végül a konyhában kötöttek ki. Erika és Mónika gyorsan elfoglalták a legkényelmesebb helyeket, Nóra és Petra pedig azonnal nekiláttak az asztal „ellenőrzésének”, mosdatlan kézzel kapkodva a sütemények után.
Mónika elérzékenyült mosollyal figyelte az unokákat, mint aki egy állatkerti etetés meghitt pillanatának tanúja.
– Egyetek csak, drágáim, ne fogjátok vissza magatokat – csicseregte, és akkora szeleteket tolt eléjük a pitéből, mintha téglákat adagolna. – Otthon biztosan éheztet benneteket az anyátok.
Erika eközben panaszzuhatagot indított: szó esett a férjéről, a körmöséről, az időjárásról és úgy általában az élet igazságtalanságáról. Fél füllel hallgattam, rutinosan kiszűrve a lényeget a zajból. Logopédusként nemcsak arra figyelek, mit mondanak, hanem arra is, hogyan. Nóránál feltűnt a fogai közül szökő sziszegés, Petra pedig olyan erősen pöszített, hogy akár nyelvvizsga nélkül is franciának nézhették volna… és ez a szakmai kíváncsiságom máris tovább terelte a gondolataimat.