— A macskát kínozták — mondta ki végül Márk határozottan. — Nem hagyhattam.
— Az csak egy állat! — csattant fel Erika, a hangja betöltötte a szobát. — Ezek meg gyerekek!
Ebben a pillanatban kinyílt a dolgozószoba ajtaja.
Gábor állt a küszöbön. Szemüvegben, gondosan kivasalt ingben, mintha csak egy tudományos konferenciáról szakították volna el egy homokozói incidens kedvéért. Nem emelte fel a hangját. Nem is kellett. A csönd, amit magával hozott, súlyosabb volt bármilyen kiabálásnál. Erika, aki az imént még tajtékzott, hirtelen elakadt fél mondatnál.
Gábor lassan levette a szemüvegét, az inge szélével megtörölte, majd visszatette. Minden mozdulata kimért volt.
— Megtudhatnám, mi történik itt? — kérdezte nyugodtan. A hangja sima volt és egyenes, mint a horizont.
— Gábor! — váltott azonnal hangnemet Mónika, és előadta a sértett nagymama szerepét. — A fiad fellökte Nórát! Majdnem eltörte a karját! Csak átugrottunk egy teára, erre ez fogad minket…
Gábor először a földön ülő Nórára nézett. A kislány, amint észrevette a nagybátyját, megfeledkezett a sírásról, és érdeklődve bámulta a papucsát. Ezután Erika felé fordult, akinek arcán még mindig ott feszült a felháborodás. Végül Márkon állapodott meg a tekintete.
— Márk, jelentést kérek — mondta röviden.
A fiam kihúzta magát.
— A farkánál fogva rángatták Leventét. Fájt neki. Elhúztam a kezét. Nem ütöttem meg. Csak félretettem — sorolta fegyelmezetten, szinte katonás pontossággal.
— Hazudik! — visította Erika.
Gábor felemelte a kezét. Egyetlen mozdulat. A levegő megdermedt.
— Levente! — hívta.
A fürdőszoba felől előbújt a vörös kandúr. Fülei lapultak, teste a földhöz simult, apró szökkenésekkel jutott el Gáborig. A férjem lehajolt, óvatosan végigsimította a farkát, majd megsimogatta a hátát. A macska hálásan dorombolt fel.
Gábor felegyenesedett.
— Erika, szedd össze a gyerekeket.
— Tessék? — pislogott a sógornőm. — Még meg sem ittuk a teát…
— A teázásnak vége. Fogd a kabátokat, és menjetek.
— Gábor, te most tényleg kidobod a saját húgodat egy macska miatt? — hördült fel Mónika. — Elment az eszed? Hiszen csak játszottak!
Gábor úgy nézett rá, ahogyan a diákjaira szokott, amikor azok nem készülnek fel egy fontos történelmi leckéből.
— Anya — mondta halkan, és ettől a halkságtól végigfutott rajtam a hideg. — Ebben a házban szabályok vannak. Az első: nem bántjuk a gyengébbet. A második: nem hazudunk. A te „jól nevelt” unokáid mindkettőt megszegték.
— De Gábor…
— Még nem fejeztem be — szakította félbe változatlan hangerővel. — Erika, a lányaid nem tudnak közösségben viselkedni. Ez tény. Te ezt rendre elnézed, sőt mentegeted. Ez is tény. De az én otthonomban az én szabályaim érvényesek. Itt senki nem nevezheti a fiamat őrültnek. És senki nem kínozhatja az állatomat.
Erika tátott szájjal állt. Látszott rajta, hogy ehhez nincs hozzászokva. Nála a férfiak vagy meghunyászkodtak, vagy ordítottak. A higgadt, tárgyilagos tekintély új terep volt számára.
— Júlia, szólj már rá! — könyörgött Mónika kétségbeesetten.
Odamentem Gáborhoz, és mellé álltam. Váll a váll mellett.
— Mit is mondhatnék, Mónika? — feleltem nyugodtan. — Gábor teljesen korrekt. És ha már itt tartunk, szakemberként hozzáteszem: a kislányok beszédkészsége aggasztó. A hangképzésük és a hallási megkülönböztető képességük komoly elmaradást mutat. Az ilyesmi gyakran abból fakad, hogy a gyerekek nem kapnak következetes határokat, és nem tanulják meg, hogyan kell figyelni — sem a hangokra, sem egymásra.