A szakmai érdeklődésem azonban hamar falakba ütközött. Valahányszor óvatosan próbáltam szóba hozni, hogy talán érdemes lenne foglalkozni a lányok beszédhibáival, Erika azonnal leintett.
— Ugyan már, ez az ő bájuk! — legyintett mindig. — Ettől különlegesek.
A békésnek tűnő délutánt hirtelen hatalmas csattanás szakította félbe a nappaliból. Kiderült, hogy a „báj” épp fogócskázni kezdett, és lendületből elsodorta Márk gondosan felhalmozott könyvkupacát.
— Semmiség! — rikkantotta Erika még mielőtt bármit mondhattam volna. — Gyerekek, mozogniuk kell!
Márk a zajra előjött, szó nélkül leguggolt, és elkezdte összeszedni a földre hullott köteteket. Mindig is vigyázott a holmijára.
— Kérlek, óvatosabban — mondta halkan. — Ez egy enciklopédia.
— Jaj, ne légy már ilyen karót nyelt! — forgatta a szemét Erika. — Olyan vagy, mint egy nyugdíjas bácsi. A lányok csak játszanak.
Ekkor Mónika néni — aki láthatóan nem pusztán teázni érkezett — letette a csészéjét. Végigmérte a csokoládéfoltos, visítozó unokákat, majd a könyveket precízen visszarendező fiamra nézett, és ünnepélyes hangsúllyal kijelentette:
— Bezzeg az én Erikám gyerekei illedelmesek, életrevalók, természetesek. A te fiad viszont… túlságosan zárkózott. Nehéz természet.
A konyhára dermedt csend borult. Mintha még a hűtő is visszafogta volna a zúgását. Márk megmerevedett. Lassan felém fordult, tekintetében könny nem csillogott, csak egy néma kérdés: „Veled is baj van velem?”
Belül jeges indulat kezdett szétterjedni bennem. Az a fajta, amelyik nem csapkod, hanem udvariasan, kimérten válaszol.
— Mónika néni — feleltem szinte mosolyogva —, attól tartok, összekever két fogalmat. A neveltség nem egyenlő a korlátlansággal. Ha gondolja, hozok egy értelmező szótárt.
— Júlia, ne oktass ki! — csattant fel Erika. — Anyának igaza van. A te fiad mindig csak kuksol, egy szót sem lehet kihúzni belőle. Az enyéim meg nyitottak a világra!
— A világra való nyitottság nem jár együtt azzal, hogy valaki más függönyébe törli a kezét — jegyeztem meg higgadtan, Nórára pillantva, aki pontosan ezt művelte.
Erika arca bíborra váltott, de nem maradt ideje válaszolni. A folyosóról éles, kétségbeesett hang hasított a levegőbe — nem gyerek, hanem macska.
Mind odarohantunk. A látvány önmagáért beszélt: Nóra és Petra sarokba szorította Leventét. Petra a farkánál fogva tartotta, Nóra pedig egy babasapkát próbált a fejére erőltetni. A macska fújt és kapálózott, de a karmait nem engedte ki.
— Azonnal engedjétek el! — förmedt rájuk Márk.
Nem kezdett hosszú magyarázatba. Egyszerűen odalépett, határozott mozdulattal lefogta Petra csuklóját, és félrehúzta. Nem ütött, nem lökött, csak kiszabadította az állatot. Levente úgy lőtt ki a sarokból, mintha puskából eresztették volna, és eltűnt a fürdőszoba felé.
— Mit művelsz?! — sikított fel Nóra, noha hozzá sem értek. A következő pillanatban drámai mozdulattal a földre vetette magát, mintha egy falusi színpadon adná elő a hattyú halálát. — Anya! Megütött!
Erika villámként csapott le Márkra.
— Teljesen megőrültél?! Hogy mersz a gyerekhez nyúlni? Bolond vagy? Pont olyan, mint az az őrült apád!
— Ne kiabálj a fiammal — szóltam rá, a hangom mélyebb lett, mint szokott, de ő nem fékezett.
— Én aztán most… Anya, láttad? Ez mind a te nevelésed, Júlia! Szadistát csináltál belőle!
Márk sápadtan állt, ökölbe szorított kézzel. Látszott rajta, hogy bántják a szavak, de nem hátrált meg. A tekintete elszánt volt, és amikor végre megszólalt, a hangja tisztán csengett a felforrósodott levegőben.