— Édesapám vásárolta ezt az ingatlant, és csupán megengedte maguknak, hogy itt éljenek egy ideig. Ennek most vége.
Balázs kitépte a kezéből az iratokat. Ujjai annyira remegtek, hogy a betűk összefolytak a szeme előtt, egy sort sem tudott értelmezni.
— Ez képtelenség… Anya azt mondta, a ház az ő nevén van…
— Akkor hazudott — felelte Nóra metsző hangon. — Vagy fogalma sem volt róla, mit ír alá.
A konyhaajtóból ekkor Vivien dugta ki a fejét, arcán riadt kifejezéssel.
— Balázs, mi zajlik itt?
Nóra lassan felé fordult.
— Ó, Vivien. Neked is tartozom egy hírrel. A bankom ma reggel lefoglalta az autódat a tartozások miatt. A kocsi Balázs cégének nevén fut, a vállalkozás pedig mától fizetésképtelen.
Balázs rogyva ült le az előszobai ülőkére.
— Fizetésképtelen? Az meg hogy?
— Teljes csőd. Nem teljesítetted a határidős befizetést. A szerződésben, amit gondolkodás nélkül aláírtál, világosan szerepel: késedelem esetén mindent visz a bank. A számláid zárolva, a bankkártyáid használhatatlanok. Még ez a kanapé is, amin most ülsz, a tartozás fedezete.
Erika arca hirtelen megváltozott. Az előbbi fennhéjázás egy szempillantás alatt szertefoszlott.
— Nórikám… — kezdte mézesmázosan, közelebb lépve. — Drága gyermekem… nem kellene ezt így. Hiszen rokonok vagyunk. Elragadtattuk magunkat, előfordul az ilyesmi. A szíved alatt hordod az unokámat…
— Fiam születik — vágott közbe Nóra jeges nyugalommal. — És maguknak komoly gondjaik lesznek. Öt percük van összeszedni a személyes holmijukat. A bútorok, a műszaki cikkek, minden más itt marad.
— Nem teheted ki az utcára az embert télvíz idején! — sikoltott Vivien.
— Tényleg? — nézett rá Nóra hűvös csodálkozással. — Önök gondolkodás nélkül küldtek el egy várandós nőt szilveszter éjszakáján. Én csupán kiegyenlítem a számlát. És mielőtt mennek, töröljék fel maguk után a padlót. Elegem van a levegőből, amit itt hagynak.
Az egyenruhás férfiak előreléptek.
— Az idő elkezdődött — mondta a rangidős határozottan.
Hat hónap telt el.
A júliusi napfény aranyszínűre festette a vidéki klub teraszát. Nóra egy fonott karosszékben ült, lábával finoman ringatta a babakocsit. A kis Márk mélyen aludt, karjait szétvetve, homlokán ugyanazzal a komoly ránccal, amely egykor a nagyapjáé volt.
Eszter, aki időközben a keresztanyja lett, letette a tabletet az asztalra.
— Láttad a friss híreket?
— Nem igazán követem — mosolygott Nóra, miközben megigazította a takarót a gyermeken. — Nem érdekel.
— Pedig tanulságos. Balázs most egy egyszerű értékesítő egy cégnél. Az anyjával lakik egy kis külvárosi lakásban. Vivien azonnal lelépett mellőle, talált magának tehetősebb partnert. Erika pedig pereskedni próbál, de még egy rendes ügyvédre sincs pénze.
Nóra a fenyők csúcsait figyelte, ahogy a szél meglibbenti őket.
— Tudod, Eszter, hálás vagyok nekik.
— Ezt most komolyan mondod?
— Igen. Ha nem mutatják meg az igazi arcukat, talán még mindig naiv lennék. Nem váltam volna azzá, aki ma vagyok. Apa büszke lenne rám.
A kisfiú mocorogni kezdett, majd kinyitotta a szemét. Nóra karjába emelte.
— Megcsináltuk, kicsim — suttogta. — Mi Vornovák vagyunk. Mi nem hagyjuk cserben a sajátjainkat. És nem tűrjük, hogy bárki eltapossan.
Magához szorította a fiát, érezte az egyenletes, nyugodt légzését. A félelem eltűnt az életéből. Csak a tiszta, őszinte valóság maradt — az, amely végre teljesen az övé volt.