– Mosd fel a padlót, aztán tűnj el. Elrontod az ünnepet. Egy óra múlva érkeznek a vendégek, te meg úgy nézel ki, mintha egy hete a pályaudvaron aludnál.
Nóra megdermedt. A kezében tartott súlyos kristály salátástál megbillent, odabent halkan összekoccant az ezüstkanál a falával. A csengés szinte fájdalmasan hasított bele a nappali fojtott csendjébe. Fenyőillat keveredett a sült liba zsíros aromájával és azzal a drága, émelyítő parfümmel, amitől Nóra már az első hónapokban rosszul lett.
Lassan felemelte a tekintetét. Erika elegánsan terpeszkedett a fotelben, ujjai rutinos mozdulattal igazították meg tökéletes frizuráját. Arcán az a hűvös undor ült, amellyel az ember egy rendetlen háziállatra pillant.
A kanapén Balázs hevert kényelmesen. A férje. A gyermeke apja, aki abban a pillanatban – mintha megérezte volna a feszültséget – erőteljesen belerúgott Nóra bordái alá. Balázs rá sem nézett a feleségére, épp egy olívabogyót halászott ki a falatkák közül.
– Balázs? – szólalt meg Nóra halkan. – Miről beszél édesanyád? Ma van szilveszter…
A férfi kelletlenül emelte fel a fejét. Tekintetében sem bűntudat, sem együttérzés nem csillant, csupán ingerültség, mintha egy zavaró zajforrást próbálna kizárni.
– Anyának igaza van, Nóra – húzta el a száját. – Belefáradtunk ebbe az egészbe. Hiba volt ez a házasság. Én alkotó ember vagyok, szükségem van szabadságra, inspirációra. Te viszont… túl hétköznapi vagy. Földhözragadt. Nyomasztó.
A fürdőszoba felől dúdolás hallatszott, majd kilépett Vivien – Balázs személyi asszisztense. Selyemköntöst viselt, azt a darabot, amelyet Nóra adott a férjének az évfordulójukra. Vivien magabiztosan leült a kanapé karfájára, és birtokló mozdulattal Balázs vállára tette a kezét.
– Balázsnak fejlődésre van szüksége – búgta lágy hangon. – Te pedig visszahúzod az örök spórolásoddal és azzal az örökösen komor arcoddal. Ja, és a papírok már ki vannak készítve.
Egy vastag iratcsomó került a fényes tölgyfaasztal szélére.
– Írd alá, hogy lemondasz mindenről – jegyezte meg Erika tárgyilagosan, miközben belekortyolt a vörösborába. – Akkor szabadon elmehetsz. A holmidat már összepakoltam, az ajtó mellett vannak a zsákok.
– A hetedik hónapban vagyok – remegett meg Nóra hangja. Az ablak felől áradó hideg hirtelen a csontjáig hatolt. – Márciusban szülök. Komolyan most, szilveszter éjjel akartok kirakni?
Balázs felállt, a bárszekrényhez lépett, és töltött magának valami erőset.
– Ne próbálj érzelmileg zsarolni – vetette oda a válla fölött. – A gyerek a te döntésed volt. Nem állok készen az apaságra, főleg nem egy olyan nő mellett, akit nem szeretek. Vivien megért engem. Közös terveink vannak. Te pedig… majd találsz magadnak valakit a saját szintedről. Egy pincért. Vagy futárt.
Erika felhorkant.
– Írd alá, kedvesem. Ne kényszeríts minket arra, hogy biztonságiakat hívjunk. Nem lenne túl elegáns jelenet. A szomszédok is figyelnek.
Nóra végignézett rajtuk. A férfin, akinek két éven át otthont teremtett, akit ápolt betegen, és akinek elhitte a „nagy terveit”. Az anyján, akinek szeszélyeit némán tűrte. És a nőn, aki már fejben átrendezte ezt a nappalit.
Odabent valami halkan átkattant. A zaj elült a fejében. A mellkasát szorító félelem egyszerre oldódni kezdett, és különös, jeges nyugalom telepedett rá. Úgy érezte, mintha minden hirtelen a helyére csúszna, és először látná tisztán, kik állnak vele szemben.