A félelem szertefoszlott. A sértettség is eltűnt, mintha sosem létezett volna.
Nóra odalépett az asztalhoz, felemelte a tollat. A keze biztos volt, nem remegett.
— Aláírom — mondta higgadtan. — Nem azért, mert igazatok van. Hanem mert undorodom attól, hogy még egy légtérben legyek veletek.
A toll hegye szárazon sercent a papíron. Amint végzett, letette az írószert, megfordult, és elindult az ajtó felé. A bejáratnál valóban ott sorakoztak a fekete szemeteszsákok. Két évének minden darabja belepréselve műanyagba.
— A kulcsokat! — rikácsolta Erika. — Tedd le a komódra! Még csak az hiányzik, hogy visszasompolyogj és elvidd a fél házat!
Nóra előhúzta a kulcscsomót, és gondosan a szekrényre helyezte.
— Boldog ünnepet — felelte anélkül, hogy hátranézett volna. — Élvezzétek… amíg lehet.
Az ajtó csattanva zárult mögötte, elvágva őt a melegtől és a sült hús illatától. A jeges szél azonnal az arcába csapott, a hó apró tűként szurkálta a bőrét. Csak a táskáját vitte magával, benne az iratokkal. A zsákok a verandán maradtak. Ruhák. Tárgyak. Jelentéktelen holmik.
Kilépett az „Ezüstliget” lakópark kapuján. A biztonsági őr még csak rá sem pillantott. A főút nagyjából negyedóra járásra volt. A hó ropogott a csizmája alatt, a fagy csípte az arcát, de a léptei egyenletesek maradtak.
Balázs családja egyetlen dolgot nem tudott. A „vidéki árva, egyszerű Nóra” valójában Nóra Andrejevna Varga volt. Gábor Varga lánya — annak az építőipari nagyvállalkozónak az egyetlen örököse, akinek cége Szeged fél városképét meghatározta.
Az apja egy évvel korábban hunyt el. Baleset. A hatalmas cégbirodalom rá szállt, de Nóra nem lépett azonnal a nyilvánosság elé. Normális életre vágyott. Arra, hogy önmagáért szeressék, ne a milliárdokért. Kitalált egy történetet a szerény körülmények között élő diáklányról, elhelyezkedett junior lakberendezőként, és elhitte, hogy Balázs belé szeretett — nem a háttérbe.
Mennyire igaza volt az apjának.
„Kincsem, az embereket a csillogás vonzza, nem a lényeg. Tedd próbára őket. Mindig” — figyelmeztette gyakran. Ő viszont mesét akart, nem próbát.
Elért a főút melletti, éjjel-nappal nyitva tartó áruházhoz. A meleg levegő megcsapta, ahogy belépett. Leült egy padra az ATM közelében, elővette a telefonját. Tizenkét százalék.
Tárcsázta Esztert. Gyerekkori barátnő. Az egyetlen, aki ismerte az igazságot. És nem mellesleg a családi holding egyik legkeményebb jogásza.
— Eszter — sóhajtotta Nóra. — Vörös kód.
A vonal túlsó végén azonnal elhalt a zene.
— Mi történt?
— Balázs kirakott. A cuccaimmal együtt.
— Indulok. Hol vagy?
— A benzinkútnál, a lakópark kijáratánál. Eszter… hozd magaddal a biztonságiakat. És szólj a holding biztonsági főnökének is. Ideje elővenni apu „fekete dossziéját”.
A szilveszter éjszakáját már a „Varga Építőipari Holding” központjában töltötték. A hatalmas üvegablakokon túl Szeged fényei ragyogtak, de az irodában csak egy asztali lámpa égett.
Nóra plédbe burkolózva forró teát kortyolt. Eszter két ügyvéddel együtt iratkötegeket vizsgált át.
— Az apád zseni volt, Nóra — emelte fel a fejét Eszter halkan, miközben egy vastag mappából kivett egy dokumentumot. — Amit itt előkészített, az…