…amit itt előkészített, az több egyszerű előrelátásnál — ez maga a mesterterv — fejezte be Eszter, és egy vízjeles iratot csúsztatott Nóra elé. — Tudta, hogy makacs vagy, és szerelemből fogsz férjhez menni. Ezért a ház adásvételét, ahol Balázzsal éltetek, rendkívül rafinált módon intézte.
Nóra lassan letette a csészét.
— Miféle rafinériára gondolsz? Balázs mindig azt hajtogatta, hogy az az ingatlan az édesanyja nászajándéka volt.
Eszter halványan elmosolyodott.
— Papíron az épületet egy egynapos cég vásárolta meg. A vállalkozás alapítója… az édesapád. Hat hónappal ezelőtt pedig, a vagyonkezelői konstrukció feltételei szerint, a cég tulajdonjoga automatikusan rád szállt. Erika Lászlóné ott hivatalosan senki. Csupán egy használó, akinek ideiglenes, ingyenes lakhatást engedélyeztek. A szerződés egyoldalúan felmondható. Huszonnégy órás értesítéssel.
Nóra ajkán keserű mosoly suhant át. Balázs mennyire kérkedett a „saját” villájával…
— És mi a helyzet Balázs vállalkozásával? — kérdezte higgadtan.
— Az a nagyra fújt startup? — vonta fel a szemöldökét Eszter. — Gyakorlatilag hitelekből vegetál. Méghozzá a te bankod finanszírozta, fedezetként pontosan azzal a házzal. Az apád személyesen hagyta jóvá a kölcsönöket, de szigorú feltétellel: ha akár egyetlen napot is csúszik a törlesztés, a bank azonnal követelheti a teljes tartozást.
Eszter az órájára pillantott.
— Ma január elseje van. A részletnek tegnap kellett volna beérkeznie. Balázs nem fizetett. Valószínűleg fontosabbnak tartotta a pezsgőt és Vivien gyűrűjét.
Nóra tekintete megkeményedett.
— Tehát léphetünk?
— Nem csupán lehetőségünk van rá — csillant fel Eszter szeme. — Kötelességünk.
Január harmadikán a Balázs-féle házban nem a kávéillat indította a reggelt.
A férfi álmosan cammogott le a lépcsőn. A konyhában Vivien, Balázs ingében, éppen eszpresszót főzött. Erika az asztalnál ült, magazint lapozgatva.
— Végre megszabadultunk attól a karót nyelt nőtől — jegyezte meg elégedetten, miközben lekvárral kent meg egy pirítóst. — Mintha frissebb lenne a levegő.
A csengő élesen, kitartóan szólalt meg.
— Ki az ördög az ilyenkor? — morogta Balázs, és mezítláb az előszobába indult.
Amikor ajtót nyitott, földbe gyökerezett a lába.
Az ajtó előtt két termetes férfi állt sötét formaruhában. Mögöttük egy végrehajtó látszott irattartó mappával a kezében. Kissé távolabb, egy fekete terepjáró mellett Nóra várakozott.
Bézs kasmírkabátot viselt, amely többet érhetett, mint az előszoba teljes berendezése. Frizurája kifogástalan volt, tekintete nyugodt és rendíthetetlen.
— Önöket… kit keresnek? — nyögte Balázs.
— Az ingatlant haladéktalanul el kell hagyniuk — közölte a csoport vezetője tárgyilagos hangon. — Tíz percük van összepakolni.
— Micsoda?! Ez az én házam! Anya! — ordította Balázs.
Erika papucsát elhagyva rohant ki.
— Mi folyik itt? Azonnal hívom a rendőrséget!
— Csak tessék — lépett be Nóra a házba. A férfiak udvariasan utat nyitottak neki. Nem vette le a csizmáját, végigsétált a fényes parkettán. — Ők fogják megerősíteni, hogy önök jogtalanul tartózkodnak itt.
Erika arca elsápadt.
— Nóra? Honnan szedted ezeket az embereket? Mit műveltél? Kiraboltad a bankot?
— Semmi ilyesmi — felelte higgadtan Nóra. — Egyszerűen átvettem az örökségemet.
Kivett a táskájából egy hivatalos okiratot, és az előszobaszekrényre tette — pontosan oda, ahol három nappal korábban a kulcsait hagyta.
— Ez az ingatlan az én tulajdonom. Mindig is az volt.