Mégis újra és újra elhessegette ezt a gondolatot. Inkább kifogásokat gyártott, és igyekezett saját maga előtt is elfogadható magyarázatot találni.
„Miért pont nekem kellene? Erre egyáltalán nem vagyok felkészülve. Ott vannak a gyerekek, a férjem – csak nem hagyhatok itt csapot-papot? És a munkahelyemmel mi lesz? Azonnal kirúgnának.”
Ha azonban őszinte volt magához, tudta, hogy egyik akadály sem leküzdhetetlen. A gyerekek már nem szorultak állandó felügyeletre, Márk megbízhatóan kézben tartotta volna a dolgokat. A munkahelyén is kérhetett volna szabadságot, legalább arra az időszakra, amíg Emese átesik a műtéten és felépül. Nem a lehetetlenség tartotta vissza – egyszerűen nem akarta vállalni. Ezzel is tisztában volt. Úgy érezte, már azzal eleget tesz, hogy időnként beinvitálja a nagynénjét, és kedvesen bánik vele.
A műtét időpontjáig azonban nem szánta rá magát, hogy felhívja Emesét. Teltek a napok, és Nóra még azt sem tudta biztosan, mikor kerül sor a beavatkozásra. Estéről estére a kezébe vette a telefonját, hosszan nézte a kijelzőt, próbált erőt gyűjteni, de végül mindig visszatette az asztalra. Furdalta a lelkiismeret. Tudta, hogy mellette lehetne, hogy elutazhatna hozzá, segíthetne a lábadozásban, vagy legalább néhány bátorító szóval enyhíthetné a félelmét. Megtehette volna mindazt, amit egy családtag ilyenkor megtesz. Csakhogy hiányzott belőle az elszánás.
– Nóra, beszéltél mostanában Emesével? – kérdezte egy este váratlanul Márk.
– Még nem, de tervezem – felelte kurtán, és bosszús mozdulattal legyintett, mintha jelentéktelen dologról lenne szó.
– Ennyire nehéz lenne felhívni? Csak tárcsázod, és kész. Hiszen rokonok vagytok.
– Ha ennyire fontos, hívd fel te – vágott vissza félmosollyal.
Márk komoly maradt.
– Te vagy az unokahúga. Mesélted, mennyit foglalkozott veled gyerekkorodban. Amíg édesanyád dolgozott, ő vitt állatkertbe, cirkuszba, mindenhová. Elkényeztetett, ahogy csak tudott. Most, amikor neki lenne szüksége valakire, egyedül marad? Ráadásul a mi gyerekeinkhez is mindig szeretettel fordul.
Nóra megmerevedett. Haragudott a férjére a szemrehányásért, de legbelül érezte, hogy nem rá dühös, hanem saját magára. Márk szavai fájón igazak voltak. Szégyen öntötte el – nem más, mint a saját közönye miatt.
– Rendben – mondta halkan. – Ma este felhívom. Ígérem.
Néhány órával később, amikor a ház már elcsendesedett, éles telefoncsörgés hasított a nyugalomba. A kijelzőn ismeretlen szám villogott. Első gondolata az volt, hogy nem veszi fel – zavarták az efféle hívások. A csörgés azonban kitartó maradt. Végül kelletlenül megnyomta a gombot.
– Halló? – szólt bele, igyekezve tárgyilagos hangot megütni.
– Nóra? – kérdezte egy hivatalos, kissé rekedt női hang.
– Igen, én vagyok – felelte óvatosan.
– A kórházból telefonálunk. Ön van megjelölve Emese legközelebbi hozzátartozójaként. Sajnálattal közöljük, hogy a nagynénje néhány órával ezelőtt elhunyt. Mindent megtettünk érte. Kérjük, fáradjon be az adminisztráció miatt.
A további mondatok összemosódtak a fülében. Mintha egy távoli zúgást hallott volna csupán. Nóra mozdulatlanná dermedt, mintha a valóság hirtelen kicsúszott volna alóla. Nehéz, szorító érzés telepedett a mellkasára. Csak a fejét rázta újra és újra, mintha ezzel meg nem történtté tehetné a hallottakat.
Ott lehetett volna mellette. Ott kellett volna lennie. Emese mindig szeretettel fordult hozzá, ő pedig… egyszerűen félreállt.
Fél év telt el. A veszteség tompa fájdalommá szelídült, de nem múlt el teljesen. Ekkor értesült róla, hogy Emese mindent rá hagyott – a lakást, a megtakarításait, minden vagyonát. A nagynéni számára Nóra jelentette a legközelebbi családot. Azt az embert, akinek ott kellett volna állnia mellette, és aki végül nem talált időt rá.