– …és megint ránk erőlteti majd a vasárnap hajnali misét. Azt fogja hajtogatni, hogy „szokjatok hozzá” – dohogott tovább Nóra.
– Akkor mondj nemet – próbálta békíteni az anyja. – Találjatok ki valamit, például hogy bevásárolni mentek, és csak a szertartás után veszitek fel.
– Tudom, hogy ezt kellene tennem – sóhajtott fel Nóra –, mégis mindig beadom a derekam. Utána meg magamat ostorozom, amiért nem tudok határozott lenni.
– Megérkezik, telepakolja a gyerekeket ajándékokkal, ők meg már napokkal előtte izgatottan számolják vissza az időt. Ne mérgelődj, nem éri meg…
Nóra nem hagyta befejezni.
– Később visszahívlak, jó? Emese csörög a másik vonalon. Látod, emlegetett szamár!
Átváltott a bejövő hívásra, és erőltetett derűvel szólt bele:
– Szia, Emese néni!
– Szervusz, Nórikám. Mesélj, mi újság nálatok?
A lassú, egyhangú hanghordozás most különösen bosszantotta.
– Nálunk minden a régi, semmi különös – felelte kurtán, és várta, mire megy ki a beszélgetés.
– Ennek örülök. A megbeszélt hétvégéről szerettem volna egyeztetni. Ugye nem változott semmi? Ha biztos, ma megvenném a buszjegyet.
– Nem, nem változott – préselte ki magából Nóra. – Gyere nyugodtan.
– Akkor szombaton indulás előtt még hívlak. Addig is minden jót.
A vonal bontása után Nóra nagy levegőt vett. Eldőlt a dolog: a hétvégét Emese társaságában töltik. Nem maradt más, mint elfogadni.
A szombat szinte észrevétlenül érkezett meg. A gyerekek izgatottan lesték az órát; biztosak voltak benne, hogy Emese ezúttal is teli táskákkal állít be. Nóra a konyhában sürgött-forgott, igyekezett rendes ebéddel várni a vendéget. Bár a látogatást nem várta kitörő lelkesedéssel, mégsem akarta, hogy hiányérzete legyen a nagynéninek.
A megbeszélt időben Márk elindult a pályaudvarra, hogy felvegye Emesét. Negyven perc múlva kopogtak.
– Drágáim! Úgy hiányoztatok! – Emese letette a csomagokat, és máris magához ölelte a felé rohanó gyerekeket.
Nóra mosolyogva lépett közelebb, mintha valóban felhőtlenül örülne. A köszöntések után következett a várva várt pillanat: az ajándékok kibontása. Emese megint pontosan eltalálta, minek örülnének a legjobban. Jólesett neki látni a csillogó szemeket.
Hamarosan mindannyian asztalhoz ültek. A gyerekek gyorsan végeztek az ebéddel, majd eltűntek a szobájukban, az édességekkel és az új szerzeményekkel. A felnőttek maradtak az asztalnál beszélgetni. Nóra lassan kiengedett; számára mindig a találkozás első percei voltak a legfeszültebbek. Most már csak a vasárnap estét kellett kivárni, amikor Emese ismét összecsomagol, és hazautazik. Utána jön majd a megkönnyebbülés, mint amikor az ember letesz egy nehéz terhet, és fél évig nem kell újra vállára vennie.
Ráadásul általában Márk vitte a szót, kérdezett, mesélt, így Nóra háttérbe húzódhatott. Ha ők ketten beszélgettek, az idő gyorsan elszaladt.
Most azonban valami más volt.
Emese szokatlanul csendesnek tűnt. Az a mindig élénk, történetekkel teli asszony most alig szólt, és mintha gondterheltség ült volna az arcán. Nemcsak a hangulata változott: jóval soványabb lett, arca beesettnek hatott, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Fáradtnak, sőt betegesnek látszott. Eleinte Nóra nem tulajdonított különösebb jelentőséget ezeknek a változásoknak.