Ahogy telt az idő, Nóra mégis egyre inkább észrevette a változásokat Emesén. Nemcsak a hangulata lett komorabb, hanem az egész lénye mintha összeroskadt volna valami láthatatlan teher alatt.
Késő délutánra a vendégeskedés véget ért, az asztalt leszedték, Nóra pedig a konyhában állva mosta a tányérokat. A csapból folyó víz monoton csobogását léptek törték meg: Emese megállt mellette.
– Nóra, beszélnünk kell. Komoly dologról – mondta halkan, szinte fáradt sóhajjal.
Nóra azonnal elzárta a vizet, és a nagynénje felé fordult. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen súlyos hangon szólította volna meg. Emese mindig könnyed, mesélős természet volt – most viszont feszültnek és elszántnak látszott.
– Mi történt, Emese? Baj van? – kérdezte óvatosan.
– Igen… baj van. Nem akartam telefonon elmondani. Ez nem olyan dolog, amit csak úgy közöl az ember.
Egy pillanatra csend telepedett közéjük. Látszott, hogy Emese minden erejét összeszedi, mielőtt kimondaná a szavakat. Nóra lassan leült vele szemben az asztalhoz, és várta a folytatást.
– Rákot találtak nálam – mondta végül Emese, tekintetét a kezére szegezve. – Harmadik stádium. Ráadásul agresszív fajta, gyorsan terjed. A hónap végén műtenek. Harcolni fogok, ameddig csak lehet… de szükségem lesz az imáitokra.
Megpróbált mosolyogni, de az inkább volt törékeny grimasz, mint valódi derű.
Nórát mellbe vágta a hír, mégis furcsa távolságot érzett magában. Nem omlott össze, nem rohant átölelni a nagynénjét, és az sem jutott eszébe, hogy felajánlja a segítségét.
– Ez tényleg rossz hír… de ma már annyira fejlett az orvostudomány – felelte bizonytalanul. – Biztosan mindent megtesznek. Anyu tud róla?
– Még nem. Először nektek akartam elmondani. Ha hazaérek, felhívom.
Az este hátralévő részében Nóra kerülte a témát. Inkább hétköznapi dolgokról beszélgettek, mintha a kimondott diagnózis nem is létezne. Másnap reggel Emese csendben megreggelizett, majd készülődni kezdett az induláshoz. Látszott rajta, hogy nehezére esik az elválás. Talán ekkor tudatosult benne igazán, hogy nem biztos, visszatér még ide. Nem tudhatta, mit hoz a műtét, lesz-e esélye a felépülésre.
Támogatásra vágyott volna, egy ölelésre, néhány bátorító szóra, esetleg arra, hogy valaki felajánlja: mellette áll a nehéz időszakban. De Nóra és családja szemében nem találta meg azt a kapaszkodót, amit keresett. Segítségről szó sem esett.
Amikor Emese elment, Nóra nem érezte a megszokott megkönnyebbülést, ami egy vendég távozása után általában elfogta. A levegő mintha nehezebb lett volna a házban. Tudta, hogy ez a betegség nem marad következmények nélkül, és előbb-utóbb az ő életükbe is beleszól majd.
Alig várta, hogy felhívja az édesanyját.
– Emese beteg. Rákos – mondta ki egyenesen, figyelve a reakciót.
– Tudom… most próbálok magamhoz térni – hallatszott a telefonból a megtört hang. – Nemrég beszéltem vele.
Nóra meghallotta a sírást.
– Anyu, kérlek, ne sírj. Manapság sok mindent kezelnek már. Ráadásul Emesének van félretett pénze is – próbálta nyugtatni.
– Nóra, arra kérlek, segíts neki. Teljesen egyedül van. Ki fogja ápolni a műtét után? Én mennék, de rólam is a bátyád gondoskodik. Tíz évvel idősebb vagyok nála, és ilyen messziről úgysem tudnék ott lenni mellette. Rajtad kívül nincs más. Család vagyunk.
– De anya, mit vársz tőlem? Itt a férjem, a gyerekek, a munkám. Nem dobhatok el mindent – tiltakozott Nóra.
– Legalább felajánlottad neki a segítségedet?
Nóra elhallgatott.
– Nem… valahogy nem jutott eszembe – ismerte be végül. – De majd gyakrabban hívom, ígérem.
A beszélgetés után kellemetlen érzés maradt benne. Mélyen legbelül ő is tudta, hogy Emese ápolására rajta kívül aligha vállalkozna bárki, és ez a felismerés egyre nyugtalanítóbb gondolatként kezdett benne gyökeret verni.