Nóra letette a telefonját az előszobai komódra, majd ingerülten kifújta a levegőt.
– Ezt nem hiszem el… már megint készül ideállítani hozzánk!
Próbált úrrá lenni az idegességén, vett néhány mély levegőt, de a hangja így is remegett az indulattól.
– Mondd csak, szerinted mi vonzza ide ennyire? Mintha nálunk osztogatnák az ingyen boldogságot! Hallottad egyáltalán, amit mondtam?
Márk a kanapén heverészett, a távirányítót szorongatva, és tovább nézte a hírműsort, mintha a felesége felháborodása csak háttérzaj lenne.
– Most komolyan, nem szólsz semmit? – folytatta Nóra szemrehányóan. – Neked is volt programod a hétvégére, ha jól emlékszem.
– Nóra, engedd már el – válaszolta lustán a férfi anélkül, hogy felült volna. – Nem egyszer mondtunk már nemet. Ha ennyire jönni akar, hát jöjjön. Legalább utána jó darabig békén hagy minket.
Ezzel a másik oldalára fordult, jelezve, hogy részéről a téma lezárva. Nóra még percekig ült mellette, sóhajtozva, aztán felpattant. Mindig is kiborította, ha váratlan vendégek toppantak be hozzájuk – legyen szó távoli rokonról vagy régi ismerősről. Az egész heti hajtás után a szombat és vasárnap számára szinte szent volt: házimunka nyugodt tempóban, közös séta a gyerekekkel, néha egy színházi előadás vagy mozi.
Ha valaki ott aludt náluk, az számára egyet jelentett a feszültséggel. Képtelen volt ellazulni, és már napokkal korábban görcsbe rándult gyomorral járkált a lakásban, fejben készülve arra, hogy ismét felborul a megszokott rend.
Ezúttal – ahogyan már annyiszor – Emese jelezte az érkezését. Nóra nagynénje ötvenhét éves volt, egyedül élt, családja sosem lett. Férjhez nem ment, gyermeke nem született. Műszaki végzettséggel rendelkezett, mérnökként dolgozott nyugdíjazásáig, és mindig is talpraesett, művelt nő hírében állt.
Egy közeli városban lakott, nagyjából háromórányi autóútra Nóráéktól. A körülményei irigylésre méltóak voltak: modern, kétszobás lakás a belvárosban, friss felújítással, korszerű berendezésekkel. Tartalék pénze is akadt bőven. Nem szűkölködött semmiben, s amikor látogatóba indult, rendszerint bőkezű ajándékokat hozott Nórának és a gyerekeknek. Ráadásul ő volt Lilla, a kisebbik kislány keresztanyja.
Lilla rajongott érte, és mindig izgatottan számolta vissza a napokat az érkezéséig. Emese pedig úgy tekintett Nórára és a családjára, mint a legközelebbi hozzátartozóira. Eszébe sem jutott, hogy a jelenléte esetleg terhes lehet számukra. Félévente egyszer látogatott el hozzájuk, többnyire hétvégén, és gyakran úgy időzítette, hogy egy születésnaphoz vagy ünnephez közel essen az útja.
– Anya, képzeld, Emese néni megint jön most szombaton – panaszkodott Nóra a telefonba Ildikónak.
– Nem úgy volt, hogy két hete akart menni? – csodálkozott az édesanyja.
– Igen, de akkor sikerült lemondanunk arra hivatkozva, hogy dolgunk van. Most már kínos lenne újra elutasítani. Csakhogy erre a hétvégére is terveink voltak.
– Kislányom, ne taszítsátok el – kérlelte Ildikó gyengéden. – Teljesen magára maradt szegény. Ha közelebb laknánk, a bátyáddal mi szívesen fogadnánk. De így csak ti maradtatok neki. Félévente egy látogatást talán ki lehet bírni.
– Anyu, de gondolj bele, hová tegyük aludni? – fakadt ki Nóra. – A mi kis kétszobásunkban alig férünk el. Mi is a nappaliban alszunk a kihúzható kanapén. Ilyenkor azt átadjuk neki, mi meg a földre költözünk. A derekam napokig sajog utána. És már előre tudom, hogy vasárnap hajnalban templomba akar majd vinni minket.