– Tessék? – Nóra megtorpant a konyha bejáratánál. – Márk, ezt most komolyan mondod?
Márk az asztalnál ült, komótosan kavargatta a cukrot a kávéjában, mintha csak egy hétvégi mozit dobott volna be ötletként, nem pedig olyasmit, ami fenekestül felforgathatja az életüket. Felpillantott rá; sötét tekintete magabiztos volt, ajkán az a jól ismert, megnyerő mosoly játszott, amelybe Nóra két évvel ezelőtt beleszeretett.
– Teljesen komolyan – felelte, és hátradőlt a széken. – Gondold végig. A lakásod tágas, háromszobás, ráadásul a belvárosban van. Ha eladnánk, szép összeget kapnánk érte. Vennénk két kisebb garzont: az egyik a miénk lenne, a másik Kataliné. Egyedül neveli a gyereket, albérletben tengődik. Segítenénk neki, és közben megszabadulnánk a hitel gondolatától is.
Nóra lassan letette a bögréket az asztalra. Úgy érezte, mintha valami jeges szorítás futna végig benne. Két éve voltak együtt. Két év kirándulásokkal, éjszakába nyúló beszélgetésekkel, közös tervekkel. Márk figyelmes volt, mindig tudta, milyen kávét szeret, és még a kollégái születésnapját is számon tartotta. Amikor egy hónapja, a Duna-parton, egy bársonydobozból előhúzott gyűrűvel megkérte a kezét, habozás nélkül igent mondott. Őszre tervezték az esküvőt, szerény keretek között.
És most ez.
– Márk – ült le vele szemben, igyekezve higgadt maradni, bár a hangja megremegett –, ezt a lakást a szüleimtől örököltem. Itt nőttem fel. Ráadásul megegyeztünk, hogy itt fogunk élni. Te mondtad, mennyire szereted ezt a környéket, milyen praktikus innen bejárni dolgozni.
Márk vállat vont, mosolya alig halványult.
– Az ember tervei változnak, Nórikám. Az élet nem statikus. Katalin helyzete most nehéz. A volt férje alig fizet gyerektartást, abból nem lehet megélni. Levente egyre nagyobb, szüksége lenne saját szobára. Hamarosan egy család leszünk. Nem természetes, hogy segítünk a rokonainknak?
Nóra figyelmesen nézte őt. A szavai logikusnak tűntek, ésszerűnek, s ettől egy pillanatra elbizonytalanodott. Talán tényleg önző? Katalin valóban kedves volt vele, mindig barátságosan fogadta. Levente rajzokat készített neki, és „Nóra néninek” szólította.
– Értem, hogy Katalinnak nem könnyű – mondta lassan. – De a lakás eladása… ez több, mint egy ingatlan. Ez az otthonom. És két garzon ára együtt sem feltétlenül éri el az enyémét. Mi lesz a különbözettel?
– Felújításra, bútorokra, az esküvőre – legyintett Márk. – Meg az életre. Minden pénz jól jön. Ketten vagyunk, minek ekkora tér? Amíg nincs gyerek, egy szoba is elég. Ha majd bővül a család, akkor keresünk nagyobbat.
Felállt, odalépett hozzá, és átölelte a vállát.
– Szeretsz engem, igaz? – suttogta. – Bízol bennem? Azt akarom, hogy tiszta helyzet legyen köztünk. Hogy senki se érezze magát mellőzve.
Nóra a mellkasának támasztotta a homlokát. Az ismerős kölni illata körülvette, és egy pillanatra megnyugodott. Lehet, hogy tényleg túl erősen kapaszkodik a múltba.
Mégis maradt benne valami nyugtalanító érzés.
Aznap este, miután Márk elment a barátaival találkozni, Nóra kiült az erkélyre, és sokáig bámulta a város fényeit. A lakás valóban tágas volt: három külön nyíló szoba, magas mennyezet, parkra néző nagy erkély. A szülei a kilencvenes években vették, amikor egészen mások voltak az árak. A haláluk után ő maradt itt egyedül. A felújítást saját erőből végezte, apránként, minden részletbe beletéve a szívét. A falakon családi fotók, a polcokon régi könyvek sorakoztak.
Eladni?
Megrázta a fejét. Nem szabad azonnal pánikba esnie. Beszélniük kell róla nyugodtan, érvekkel. Márk eddig mindig megértette őt.
Másnap a szokásosnál korábban ért be a munkahelyére. Egy kisebb logisztikai cégnél dolgozott könyvelőként; csendes hely volt, összetartó csapattal. A mellette ülő Réka már a kávészünetben kiszúrta, hogy valami nincs rendben.
– Mi történt? – kérdezte aggódva. – Olyan gondterhelt az arcod.
Nóra sóhajtott, és elmesélte az előző esti beszélgetést.
– Képzeld el: alig kérte meg a kezem, máris azt javasolja, adjam el a lakást, és vegyünk kettő kicsit. Az egyiket a testvérének.
Réka letette a csészét, és hitetlenkedve nézett rá.
– Most komolyan azt várja, hogy túladj az egyetlen ingatlanodon, és abból finanszírozd a húga lakását?
– Nem így fogalmazott… – bizonytalanodott el Nóra. – Azt mondta, közös döntés lenne. A maradék pénz pedig a közös életünkre menne.
– Nóra – fogta meg a kezét Réka –, ez a te tulajdonod. Örökség a szüleidtől. Más dolog támogatni a rokonokat, és más dolog rendelkezni a te vagyonoddal. Amíg csak jártatok, nem merült fel ilyen segítség. Most hirtelen sürgős lett?
Nóra hallgatott. A barátnője szavai kemények voltak, de nem alaptalanok.
– Talán csak azt szeretné, hogy mindenki biztonságban legyen – mondta halkan. – Hiszen család leszünk.
– A ti családotok ti ketten vagytok – felelte határozottan Réka. – A többiek fontosak, de nem előzhetnek meg téged.
Egész nap ezen rágódott. Este Márk virágcsokorral érkezett, arcán derűs mosollyal.
– Nórikám, gondolkodtam – kezdte már az előszobában. – Mit szólnál, ha a hétvégén elmennénk egy ingatlanoshoz? Csak tájékozódnánk a lehetőségekről…