– Márk – szorította meg Nóra a férfi kezét, mielőtt az még tovább lelkesedhetett volna. – Beszélnünk kell komolyan. Nem szeretném eladni a lakást. Ez az otthonom. Minden sarok a szüleimre emlékeztet. Egyszerűen nem állok készen rá.
Márk arca egy pillanatra megkeményedett, de gyorsan visszafogta magát.
– Tudom, hogy érzelmileg kötődsz hozzá – válaszolta higgadtnak tűnve. – De próbáld meg racionálisan nézni. Ez az ingatlan rengeteget ér. Vehetnénk egy új építésűt egy modernebb környéken. És Katalin… neki tényleg nehéz most. Tegnap is hívott, sírt. A főbérlő megint emeli az albérlet árát.
Nóra gyomrában bűntudat hasított. Katalin valóban nehéz időszakon ment keresztül: válás, egy kisgyerek, részmunkaidős állás.
– Nem segíthetnénk másképp? – vetette fel óvatosan. – Adhatnánk neki pénzt önerőre. Vagy kereshetnénk olcsóbb megoldást.
Márk a fejét rázta.
– A hitel évtizedekre láncolná magához. Így viszont egyszerre letudnánk az egészet. Tiszta helyzet, új kezdet. És mindenki nyugodt lehetne.
Olyan meggyőzően beszélt, hogy Nóra ismét elbizonytalanodott. Talán tényleg önző? Talán túlságosan ragaszkodik a múlthoz?
A hétvégén mégis elmentek egy ingatlanközvetítőhöz – aki, mint kiderült, Katalin ismerőse volt. A középkorú nő harsány mosollyal és egy vastag iratköteggel érkezett.
– Mesés lakás! – áradozott, miközben végigsétált a szobákon. – Kiváló környék, felújított állapot. Ezt pillanatok alatt el lehet adni. Legalább tizenkét millió forintot ér.
Nóra úgy lépkedett a saját otthonában, mintha idegen helyen járna. Márk és az ingatlanos lelkesen egyeztettek, ő pedig az ablaknál állva a parkot figyelte, ahol gyerekként az édesanyjával sétált. A beszélgetés zaja tompa morajlásnak tűnt csupán.
Este Katalin telefonált.
– Nórikám, el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok – zokogta a kagylóba. – Márk mindent elmesélt. Nekünk ez Leventével óriási lehetőség. Végre saját otthonunk lehet.
Nóra alig tudott válaszolni. A torka összeszorult. Furcsa érzése támadt, mintha lassan sarokba szorítanák.
A következő napokban Márk egyre gyakrabban hozta szóba az eladást. Újrakezdésről beszélt, közös jövőről, tiszta lapról. Megemlítette, hogy Katalin már kinézett egy egyszobás lakást a környéken, és milyen jó lenne, ha Levente ugyanabba az iskolába járhatna majd, ahová a saját gyerekeik is.
Nóra próbált ellenkezni, de minden alkalommal bűntudat gyötörte. Segíteni a családnak helyes dolog – ismételgette magának. És végül is, egy lakás csak tárgy.
Egy este azonban, amikor Márk ismét „üzleti találkozóra” ment, Nóra egyedül maradt. Az asztalon felejtett egy dossziét, amelyről azt mondta, munkahelyi papírok vannak benne. Nóra kíváncsiságból kinyitotta.
A következő pillanatban ledermedt.
A mappában nem szerződések voltak, hanem banki felszólítások. Végrehajtási értesítések. Több milliós tartozások. A dokumentumokon Márk és Katalin neve szerepelt. Közös vállalkozás – egy építőanyag-kereskedés –, amely egy évvel korábban csődbe ment.
Nóra leült a földre, és remegő kézzel lapozni kezdett. Késedelmi kamatok, lejárt hitelek, végrehajtói fenyegetések. Az összegek szinte vibráltak a szeme előtt.
Hirtelen minden értelmet nyert.
Nem pusztán testvéri segítségről volt szó. Hanem tervről. Az ő lakását akarták eladni, hogy betömjék a saját pénzügyi gödrüket.
Hosszú ideig ült mozdulatlanul, mígnem meghallotta a kulcs csörrenését a zárban. Márk korábban ért haza.
– Nóra? – hallatszott a hangja az előszobából.
Felállt, a dossziét a mellkasához szorítva. A szíve hevesen vert.
Mégsem robbant ki. Mély levegőt vett. Előbb bizonyosság kell – döntötte el. Nem vádaskodhat puszta feltételezések alapján. Ha igaz, amit sejt… akkor az egész kapcsolatuk hazugságra épült.
És ezt nem akarta elhinni. Még nem.
De tudta, hogy hamarosan szembe kell néznie az igazsággal, és akkor választania kell.
Egy héttel később Nóra egy apró kávézóban ült a munkahelye közelében, és a telefonját szorongatta. Azóta az este óta, amikor rábukkant az iratokra, úgy tett, mintha semmit sem tudna. A papírokat visszacsúsztatta a helyükre, ő pedig arra hivatkozott, hogy fáradt, és korán lefeküdt. Márk nem gyanakodott.
Belül azonban vihar tombolt. A tartozások összege szinte felfoghatatlan volt. Márk és Katalin neve egy közös kft. alapítóiként szerepelt, amely csődbe jutott. Nóra nem volt jártas a pénzügyekben, de a számok ijesztőek voltak: milliós nagyságrendű hitelek, elmaradt törlesztések, folyamatban lévő végrehajtások.
Először még megpróbálta megmagyarázni. Talán csak Katalin adóssága, és Márk csupán segített neki. De a dokumentumokon mindkettejük aláírása ott állt. A dátumok szerint a vállalkozás bukása még azelőtt történt, hogy ők ketten komoly kapcsolatba kezdtek volna. Miért nem beszélt erről? Miért hallgatta el?
Nóra elhatározta, hogy nem von le elhamarkodott következtetéseket. Tényekre volt szüksége. Ebédszünetben belépett az interneten elérhető nyilvántartásba, ahol a végrehajtási ügyek adatai szerepelnek. Beírta Márk nevét.
A képernyőn megjelent találatoktól elszorult a torka. Több ügy is futott ellene – és Katalin ellen is. Az összesített tartozás meghaladta azt az összeget, amennyit az ő lakása ért.
Ez már nem lehetett véletlen. Márk sürgetése, az érvei, a „közös jövő” – minden a helyére került.
Aznap este Nóra felhívta Rékát, az egyetlen embert, akiben feltétel nélkül megbízott.
– Réka, szükségem van a segítségedre – suttogta, ügyelve arra, hogy ha Márk netán idő előtt hazaérne, ne halljon semmit. – Utána tudnál nézni Márk és a testvére cégének? Valami építőanyag-kereskedés volt.
Réka egy ügyvédi irodában dolgozott, és hozzáfért különböző cégadatbázisokhoz.
A vonal túlsó végén néhány másodpercnyi csend következett, majd Réka megszólalt.