– Nóra, biztos vagy ebben? – hallatszott Réka aggodalmas hangja a telefonban. – Ha mindez igaz, az már nem félreértés, hanem tudatos megtévesztés.
– Éppen ezért kell utánanéznünk – felelte Nóra higgadtan, bár belül remegett. – Nem akarok pusztán véletlenül talált papírok alapján ítélni.
Másnap Réka több képernyőfotót is átküldött a cégnyilvántartásból és különböző hivatalos adatbázisokból. A dokumentumok egyértelműek voltak. Márk és Katalin közösen alapították azt az építőanyag-kereskedéssel foglalkozó vállalkozást, amely néhány év működés után csődbe ment. A hitelekhez személyes kezességet vállaltak, így a tartozás nem a cégre, hanem rájuk szakadt. A végrehajtók már zároltak bankszámlákat, de az összegek töredéke sem fedezte a több millió forintos adósságot. Ráadásul nemrég újabb banki követelések indultak ellenük.
Nóra a közeli parkban ült, amikor végigolvasta az anyagokat. A pad hideg volt alatta, de alig érzékelte. Úgy érezte, mintha a talaj csúszna ki a lába alól. Két év közös élet, szerelmes szavak, tervek a jövőről, lánykérés – és most mindez hirtelen más megvilágításba került. Vajon csak az otthona miatt kellett neki?
Apró részletek kezdtek értelmet nyerni. Márk mindig kitért, ha a pénzügyeiről esett szó. „Semmi gond, ne aggódj” – ismételgette. Katalin panaszkodott a volt férjére, az albérletre, a nehézségekre, de a hitelekről egyetlen szó sem esett. És ott volt az a „remek ötlet” a két garzonról: egy nekik, egy Katalinnak. A fennmaradó összeg pedig? Nyilvánvalóan a bankoknak ment volna.
Nóra lehunyta a szemét. A fájdalom éles volt, mégsem tudott sírni. A könnyek helyét valami jeges elszántság vette át.
Este Márk derűsen érkezett haza. Bevásárlószatyrokkal lépett be, odahajolt hozzá, és puszit nyomott az arcára.
– Nórikám, beszéltem az ingatlanossal – kezdte lelkesen, miközben kipakolt. – Talált két szuper kis lakást. Az egyik itt a közelben, a másik Katalin munkahelyéhez közel. Holnap megnézhetnénk őket.
Nóra az ablaknál állt, és a város esti fényeit figyelte. Egész nap erre a beszélgetésre készült.
– Márk – fordult felé nyugodt arccal –, mesélj a közös vállalkozásotokról Katalinnal.
A férfi egy pillanatra megdermedt, aztán erőltetett mosollyal legyintett.
– Ugyan, az régi történet. Semmi jelentősége.
– Az építőanyag-kereskedésre gondolok – folytatta Nóra határozottan. – Ami csődbe ment. És a több milliós hitelekre. Miért hallgattál erről?
A mosoly eltűnt az arcáról. Letette a szatyrot, és leült, tekintetét a padlóra szegezve.
– Honnan tudsz erről?
– Megtaláltam az iratokat. És utánanéztem. Minden stimmel.
Márk mélyet sóhajtott, végigsimított a haján.
– Nem úgy van, ahogy gondolod. Igen, belebuktunk. A vállalkozás nem jött be, a hitelek megmaradtak. De nem akartalak terhelni ezzel. Akkoriban még alig jártunk. Később pedig… megszerettelek. Nem akartam, hogy ez közénk álljon.
– És a lakáseladás? – kérdezte Nóra csendesen. – Az én otthonom eladása, két kisebb lakás vásárlása. Az egyik Katalinnak. A különbözet pedig a tartozásaitokra?
Márk felnézett. A szemében egyszerre tükröződött meglepetés és bűntudat.
– Gondoltam rá, igen. De nem csak a hitelek miatt! Katalin tényleg nehéz helyzetben van. Levente nő, biztonság kell neki. Mi pedig újrakezdhetnénk, tiszta lappal.
– Az én tiszta lapom árán? – kérdezett vissza Nóra. – Az a lakás a szüleim után maradt rám. Az az otthonom. Te pedig el akartad adni, hogy a saját problémáidat rendezd. Úgy, hogy közben nem mondtál igazat.
Márk közelebb lépett.
– Védeni akartalak. Ha összeházasodunk, a hitelek rád is átterjedhettek volna. Így mindent lezárunk, és új életet kezdünk.
Nóra hátralépett.
– Védelemnek hívod a hazugságot? Úgy kérted meg a kezem, hogy közben számításból cselekedtél.
– Nem igaz! – csattant fel, majd halkabbra fogta. – Szeretlek. Ez nem csak pénz. Csak… szorít a helyzet. Katalin sürget, a bankok fenyegetnek. Azt hittem, ez mindenkinek megoldás.
– Mindenkinek, kivéve nekem – felelte Nóra halkan.
Csend telepedett rájuk. Márk tekintetében remény csillant, mintha még mindig arra számítana, hogy megenyhül.
– Most mit akarsz tenni? – kérdezte végül. – Eldobsz mindent a múlt hibái miatt?
– Nem a hibák miatt – rázta meg a fejét Nóra. – A titkolózás miatt. Két évig nem voltál őszinte. A lánykérés után pedig azonnal sürgetni kezdted a lakáseladást. Ez nem szerelem, Márk. Ez érdek.
A férfi visszaült, vállai megereszkedtek.
– Sajnálom. Tényleg. Kitalálok valamit. Jobb munkát keresek, egyedül fizetem vissza. Csak ne hagyj el.
Nórában felvillant az együttérzés, de eltörpült az árulás keserűsége mellett.
– Már késő – mondta. – A házassági szándéknyilatkozatot visszavonom. Esküvő nem lesz.
– Nóra…
– Kérlek, menj el. A holmidat holnap vidd el, amikor nem leszek itthon.
Márk lassan felállt, mintha éveket öregedett volna.
– Meg fogod bánni – suttogta az ajtóban. – Boldogok lehettünk volna.
– Talán. Ha őszinte lettél volna – válaszolta, majd becsukta mögötte az ajtót.
Sokáig állt a folyosón, hallgatta a lépteit a lépcsőházban. Amikor végre elhaltak a zajok, lecsúszott a fal mellett a padlóra. A könnyei csendben folytak, minden hangos zokogás nélkül. Fájt belegondolni, milyen közel állt ahhoz, hogy mindent feladjon.
Másnap reggel, amikor munkába készült, csöngettek. Katalin állt az ajtó előtt.
– Nóra, beszélhetnénk? – kérdezte szinte könyörögve.
Beengedte, de nem kínálta hellyel és teával.
– Márk mindent elmondott – kezdte Katalin, helyet foglalva a kanapén. – Tudom, hogy ez borzalmasan fest. Nem akartunk ártani neked. Csak… teljesen kilátástalan a helyzet. A bankok, a végrehajtók… minden oldalról szorítanak bennünket.