A zár halkan kattant mögötte.
A taxiban Eszter szinte belepréselődött az ülésbe, tekintetét az ablakon túli utcákra szegezte. A város lassan csúszott el mellette: ismerős sarkok, boltok kirakatai, buszmegállók, amelyeket kívülről ismert. Most mégis úgy tűnt, mintha mindezt már távolról látná. Egy másik élet felé tartott. A sofőr nem szólt hozzá, csak időnként a visszapillantó tükörben mérte végig. Talán látta rajta, hogy menekül.
A Gyár utcai lakás csenddel fogadta. A tulajdonos asszony ajtót nyitott, barátságosan elmosolyodott.
– Jöjjön csak, Eszterkém, minden rendben van odabent.
Eszter bevitte a bőröndöket, és lassan körbenézett. Kopott parketta, a radiátorokon itt-ott lepattogzott festék, apró virágmintás függönyök az ablakon. Nem volt szép. Nem volt modern. De az övé volt. Csak az övé.
– Nagyon köszönöm – sóhajtotta halkan.
– Ha bármi hiányzik, szóljon nyugodtan – nyújtotta át a második kulcsot a nő. – A földszinten lakom.
Amikor magára maradt, Eszter leült a szoba közepén a padlóra, és kitört belőle a sírás. Nem hangosan, inkább belülről rázta meg valami. Megkönnyebbülés, félelem, felszabadultság – összekeveredett benne minden. Szabad vagyok, ismételgette magában. Végre.
Kilenc óra körül rezegni kezdett a telefonja. Gábor hívta. Kinyomta. Egy perc múlva újra csörgött. Aztán megint. Eszter lehalkította a készüléket, és az ablakpárkányra tette. Hadd hívjon. Nem tartozik már neki válasszal.
Tíz után üzenet érkezett az édesanyjától: „Eszter, mi történt? Gábor kétségbeesetten telefonált, azt mondja, elmentél. Hol vagy?”
Válasza rövid volt: „Jól vagyok. Később mindent elmondok. Ne aggódj.”
Ezután ő írt Gábornak egyetlen sort: „Ne keress se telefonon, se üzenetben. Egy héten belül küldöm a válókeresetet. Isten veled.” Azzal letiltotta a számát. Letiltotta Máriáét is, és Katalinét. Minden kapcsolatot, amely a régi életéhez kötötte, egy mozdulattal elvágott.
Az első éjszakát a földön töltötte, egy szekrényben talált pokrócba burkolózva. Az alvás elkerülte; a vérében még tombolt az adrenalin. A fejében újra és újra lejátszódtak a lehetséges jelenetek: Gábor rájön, hol van, betör ide, ordítva követeli, hogy menjen haza. Vagy Mária és Katalin jelennek meg, ököllel verik az ajtót, számonkérik.
A reggel azonban békésen érkezett. Az utcáról autók zaja szűrődött fel, valaki a parkolóban veszekedett, a szomszédból zene szólt. Hétköznapi élet, amelyben ő csupán egy volt a sok közül. Nem Gábor felesége. Nem Mária menye. Csak Eszter.
Hideg vízzel mosakodott meg – meleg még nem volt –, felöltözött, és lesétált a közeli boltba. Alig öt perc gyalog. Kenyeret, sajtot, tejet és teát vett. Semmi különös. A pénztáros közömbösen húzta le a termékeket, rá sem nézett. Eszter halványan elmosolyodott. Az ismeretlenség ajándék volt.
Otthon teát főzött, az ablak mellé ült. A játszótéren gyerekek kiabáltak, egy nő kutyát sétáltatott, egy férfi a padon cigarettázott. Minden olyan hétköznapi volt, hogy szinte fájt. Megnézte a telefonját: néhány nem fogadott hívás az anyjától, de Gábortól semmi. Úgy tűnt, felfogta, hogy most nem blöfföl.
Egy óra múlva az anyja ismét hívta.
– Eszter, mondd el, mi zajlik itt! Gábor nálam volt, követelte, hogy áruljam el, hol vagy!
– Eljöttem tőle, anya.
– Hogy érted, hogy eljöttél? Hová? Miért?
– Hosszú történet. Biztonságban vagyok, de a címet nem adom meg. Ne haragudj.
– Hiszen a férjed!
– Az volt. Nem akarok vele tovább élni.
– De mi történt?
Eszter lehunyta a szemét. Hogyan magyarázza el három év fullasztó csendjét, az állandó ellenőrzést, a megalázó megjegyzéseket?
– Kérlek, bízz bennem. Így helyes. Később beszélünk.
Letette, majd kikapcsolta a telefont. Szüksége volt csendre. Időre, hogy rendezze magában a káoszt.
A következő napokban alig mozdult ki. Kipakolta a ruháit, felmosta a padlót, kimosta a függönyöket. Lassan belakta a teret, idegenné vált lakásból otthont formált. A negyedik este újra bekapcsolta a telefonját. Tucatnyi üzenet várta – Gábortól, Máriától, Katalintól. Egyiket sem olvasta el, egyszerűen törölte mindet.
Írt a szépségszalonnak, ahol dolgozott: „Hétfőn megyek dolgozni. Minden rendben.” A vezető röviden válaszolt: „Rendben, számítunk rád.”
Szombaton bement az anyakönyvi hivatalba, és beadta a válókeresetet. Az ügyintézés nem tartott tovább húsz percnél. Az üvegablak mögött ülő ügyintéző tárgyilagosan átvette az iratokat, és egy hónappal későbbre kitűzte a tárgyalást.
– A férje jelen lesz? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte Eszter higgadtan. – Értesíteni fogom.
Amikor kilépett az épületből, úgy érezte, mintha mázsás súly gördült volna le a válláról. Most már nemcsak érzelmileg, hanem jogilag is bontja a köteléket. Visszavonhatatlanul.
Este az anyja ismét telefonált, és találkozót kért. Egy semleges kávézóban ültek le. Az asszony arcán fáradtság és aggodalom ült.
– Eszter, tudod te, mit tettél? Gábor naponta zaklat. Az anyja is felkeresett, jelenetet rendezett nálam.
– Nem kell felvenned neki.
– De hát házas vagy!
– Voltam. És jogom van elmenni.
Az anyja a halántékát masszírozta.
– Bántott téged?
Eszter hosszan nézett rá.
– Nem ütött meg. De napról napra leépített. Mindent ellenőrzött, folyamatosan kritizált, elhitette velem, hogy nélküle semmi vagyok. Mellette nem kaptam levegőt. Mária pedig csak olaj volt a tűzre.
– Nem lehetett volna megbeszélni?
– Vele nem lehet beszélni. Csak parancsolni tud.
Az anyja a kávéjába meredt.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen.
Még ültek egy ideig szótlanul. Búcsúzáskor az asszony szorosan magához ölelte.
– Vigyázz magadra, kislányom. Ha szükséged van rám, hívj.
Eszter bólintott, majd a metró felé indult. Előtte állt egy új kezdet. Gábor nélkül. Mária és Katalin árnyéka nélkül. Csak ő, és a csend, amely most már nem nyomasztotta, hanem megtartotta.
Az esti város fényei között sétálva három év után először mosoly ült ki az arcára.