Eszter bólintott, és némán összeszedte a tányérokat az asztalról. Mozdulatai gépiesek voltak: leöblít, beszappanoz, elmos, félretesz. Mintha nem is ő irányítaná a kezét. A zsebében ekkor megremegett a telefonja. Egyetlen értesítés. Oldalra sandított, hogy Gábor ne vegye észre, és futó pillantást vetett a kijelzőre.
A lakás tulajdonosa írt: „Eszter, ne feledd, hétfőn hat után várlak.”
A gyomra összerándult.
— Ki írt? — csattant fel Gábor a háta mögött.
— Csak valami reklám — felelte gyorsan, és már csúsztatta is vissza a telefont a zsebébe.
— Add ide.
— Ugyan, semmi fontos. Valami kéretlen üzenet.
— Azt mondtam, mutasd!
Eszter lassan elővette a készüléket. Az ujjai enyhén remegtek, amikor feloldotta a képernyőt. Gábor kirántotta a kezéből, és azonnal lapozni kezdett az üzenetek között. Eszter összeszorította a száját. A korábbi beszélgetéseket már törölte a főbérlővel… de vajon ezt az utolsót is sikerült időben eltüntetnie?
— Itt semmi sincs — morogta végül Gábor, és a telefont az asztalra hajította. — Túl nagy a csend. Ez nekem gyanús.
— Nem nagyon szoktam írogatni senkinek — mondta halkan.
— A barátnőidnek sem?
— Nincsenek barátnőim.
Ez nem volt hazugság. Három év alatt szinte minden kapcsolat elsorvadt körülötte. Gábor minden találkozót számonkért, féltékenykedett, jeleneteket rendezett. Idővel egyszerűbb lett visszautasítani a meghívásokat, nem reagálni az üzenetekre. A születésnapi köszöntések elmaradtak, a közös programok megszűntek. Végül egyedül maradt. Egy férjjel, aki rácsok közé zárta az életét, és egy anyóssal, aki szorosan markolta a kulcsot.
De ez már nem tart sokáig. Holnapután minden más lesz.
Eszter megtörölte a kezét, kiment a hálóba, és ruhástul ledőlt az ágyra. Fejében újra és újra lepörgött a terv. Hétfő este. Bőröndök. Taxi. Új kezdet. Új levegő.
Behunyta a szemét. A szabadság ott vibrált előtte, karnyújtásnyira. Csak még egy kis türelem.
Szombat reggel éles csengésre ébredt. A telefon szinte ugrált az éjjeliszekrényen. Mária hívta. Természetesen.
— Drága Eszterkém, jó reggelt! — csöpögött a hangja, de a méz mögött érezhető volt a hidegség. — Ma benézek hozzátok, beszélnünk kell. Tizenegy körül ott leszek.
— Rendben — préselte ki magából Eszter.
Gábor már elment dolgozni; szombatonként háromig a munkahelyén volt. Eszter gyorsan összekészült. Máriára jellemző volt a pontosság, és az óra már fél tizenegyet mutatott.
Pontban tizenegykor megszólalt a csengő. Eszter ajtót nyitott. Az anyósa állt ott, mellette a nővére, Katalin. Mária ötvenöt körüli, testes asszony volt, rövidre dauerolt hajjal és kemény tekintettel. Katalin soványabb, inas alkatú, de a szeme ugyanolyan metsző.
— Szervusz, Eszterkém — lépett be Mária cipőlevétel nélkül. — Katalin is elkísért. Ugye, nem gond?
— Jó napot — húzódott félre Eszter.
Katalin végigmérte tetőtől talpig, majd szó nélkül követte a testvérét a nappaliba. Mindketten letelepedtek a kanapéra, mintha trónszékbe ülnének. Eszter állva maradt.
— Ülj le — intett Mária a fotel felé. — De előbb főzz egy teát. Vendégek vagyunk.
Eszter szó nélkül a konyhába ment. Feltette a vizet, közben érezte, hogy remeg a keze. Nem számított rá, hogy Katalin is jön. Ő még Máriánál is csípősebb nyelvű volt, és mindig talált kivetnivalót.
— Van valami sütemény? — kiáltott be Katalin. — Csak nem üres teát kapunk?
Eszter elővett egy csomag kekszet, tányérra rendezte, majd tálcán bevitte a teát. Leült velük szemben. Úgy érezte magát, mint egy vádlott a tárgyalóteremben.
— Azért jöttem — kezdte Mária, miközben belekortyolt —, mert Gábor azt mondta, furcsán viselkedsz mostanában. Szétszórt vagy, orvoshoz jársz. Mi bajod?
— Semmi komoly. Csak egy rutinellenőrzés.
— Rutin, persze — horkant fel Katalin. — Ennyi idősen? Nem lehet, hogy gyereket vársz?
Eszter összerezzent.
— Nem.
— Biztos vagy benne? — hajolt közelebb Mária. — Ideje lenne már. Gábor harminckét éves. Unokát szeretnék.
— Most még nem tervezzük.
— Nem tervezitek? — keményedett meg Mária hangja. — Ez nem csak rajtatok múlik. A család lényege a gyerek. Vagy neked fontosabb az a kis állásod?
Eszter egy apró szépségszalonban dolgozott recepciósként, heti három délelőtt. Gábor rendszeresen követelte, hogy mondjon fel, de ő ragaszkodott hozzá. Az a pár óra jelentette számára az egyetlen menekülést.
— Értem — felelte halkan.
— Akkor mondd fel — zárta rövidre Mária. — Itthon is van dolgod bőven. Nézd csak az ablakokat! Mikor pucoltad le utoljára?
Eszter nem válaszolt. Katalin felállt, végighúzta ujját a párkányon.
— Poros — állapította meg elégedetten. — Igazad van, Mária. Nem egy mintaháziasszony.
— Tudom én — sóhajtott Mária. — De Gábor őt választotta. Nevelni kell.
Úgy beszéltek róla, mintha ott sem lenne. Mintha egy tárgy volna a szobában. Eszter hallgatta, ahogy felsorolják a hibáit, kijelölik a jövőjét. Belül forrt benne a düh, de lenyelte. Még két nap. Vasárnap, aztán hétfő.
— És azt is hallottam — szólalt meg újra Katalin, visszaülve —, hogy szerdán a városban láttak. Egy nővel üldögéltél. Ki volt az?
— Egy régi csoporttársam.
— És Gábor tud róla?
— Igen.
— A neve?
— Réka.
— Réka — ismételte Mária lassan. — A vezetékneve?
— Nem emlékszem.
— Milyen érdekes — húzta el a száját Katalin. — Összefutsz valakivel, egy órát ültök egy kávézóban, és még a nevét sem tudod rendesen.
Eszter szíve nagyot dobbant. Egy órát? A lába mintha megingott volna alatta. Honnan tudják, mennyi ideig ültek ott?