Eszter gyomra görcsbe rándult. Honnan tudják mindezt? Követték volna?
– Nem ültünk ott egy órát – felelte gyorsan. – Legfeljebb húsz perc volt.
– Hazudsz – csattant fel Mária, és a csészét olyan erővel tette vissza az asztalra, hogy az megcsörrent. – A saját szememmel láttalak. Több mint egy órán át ott voltatok, összebújva suttogtatok, még jegyzeteltetek is valamit.
Jegyzet. A szó úgy hasított belé, mint egy tű. A lakás tulajdonosa írta fel az adatokat, a számlaszámot az utaláshoz. Valóban sokáig tárgyaltak a részletekről.
– A volt évfolyamtársak találkozóját szerveztük – vágta ki magát. – Felírtunk pár dolgot, hogy majd mindenkit felhívjunk.
– Ugyan már – fonta össze a karját Katalin. – Tényleg ennyire ostobának nézel minket? Nem ma estünk le a falvédőről. Valami zajlik körülötted, és Gábor erről semmit sem tud.
– Nincs semmi titok.
– Dehogy nincs! – emelte fel a hangját Mária. – Látom rajtad. Hetek óta olyan vagy, mintha nem is itt élnél. Gábor panaszkodik, hogy alig szólsz hozzá. Mi történt?
– Semmi különös. Csak kimerít a munka.
– A munka? – horkant fel Katalin. – Heti három nap, napi öt óra. Ez lenne a kimerítő? Ne nevettess.
Eszter az asztal alatt ökölbe szorította a kezét. A levegő is nehézzé vált körülötte. A saját otthonában ültek, és úgy beszéltek vele, mintha gyerek lenne. És a legrosszabb: felhatalmazva érezték magukat erre. Gábor adta meg nekik ezt a jogot. Ő maga sem volt különb.
– Beszéltünk Lídával – hajolt közelebb Mária. – Szerintem fel kellene keresned egy pszichológust. Vagy inkább pszichiátert. Nem viselkedsz normálisan.
– Semmi baj nincs velem.
– De igen – állt fel Katalin, és egészen közel lépett hozzá. – Nézz tükörbe. Lefogytál, sápadt vagy, kihunyt a tekinteted. Mi van, ha komoly betegséged van? Depresszió? Vagy még rosszabb?
– Nem vagyok depressziós.
– Ezt te honnan tudod? – csatlakozott Mária is, felállva. – Ki kell vizsgáltatni magad. Ismerek egy kiváló orvost, bejelentelek hozzá.
– Nem kérek orvost.
– De igen, szükséged van rá! – vágta rá élesen az anyósa. – És el is mész. Gáborral már beszéltem, egyetért.
A falak mintha közelebb csúsztak volna. Megint mások döntöttek helyette. Mindig mások. És Gábor sosem őt választotta.
– Átgondolom – suttogta.
– Nem gondolkodsz, hanem mész – zárta le Katalin. – Kedden időpontod van. Mária már elintézte.
Kedden. Addigra ő már egy másik lakásban lesz. Ezek ketten soha nem fogják megtudni, hová tűnt. Nyoma vész az életükből, mint a füstnek.
– Rendben – mondta halkan.
Mária elégedetten bólintott.
– Így helyes. És még valami. A hónap végéig felmondasz a munkahelyeden. Többet kell foglalkoznod Gáborral. A lakást rendbe teszed, ellenőrizni fogom. Kedden pedig orvos. Világos?
– Világos.
– Ja, és még egy apróság – fordult az ablak felé Katalin, majd vissza. – Összefutottam az édesanyáddal. Azt mondta, pénzt kértél tőle. Mire kellett?
Eszterben megfagyott a vér. Az anyja megígérte, hogy hallgat.
– Gyógyszerekre.
– Miféle gyógyszerek? – kapta fel a fejét Mária. – Beteg vagy?
– Nem. Csak vitaminokra. Drágák.
– Vitaminokra? – szűkítette össze a szemét Katalin. – Ötezer forintért?
Ötezer. Ennyit kért a lakás előlegére. Az anyja szó nélkül odaadta. Úgy tűnik, Katalin kiszedte belőle.
– Nem annyi volt. Három – hazudta.
– Az anyád mást mondott.
– Biztos félreértette.
– Elég a hazugságokból! – lépett oda Mária. – Mit tervezel? Gyűjtögeted a pénzt, orvosokra hivatkozol, eltávolodsz Gábortól. El akarsz menni?
Eszter felemelte a tekintetét, egyenesen az anyósa szemébe nézett.
– Nem.
– Akkor mire kell a pénz?
– Személyes dolgokra.
– Nincsenek személyes dolgaid! – csapott az asztalra Mária. – Feleség vagy. Mindent meg kell beszélned a férjeddel!
Eszter hallgatott. Belül forrt benne az indulat, de nem engedhette ki. Már nem sokáig. Csak még egy kicsit.
– Figyelni fogunk rád – telepedett vissza Katalin a kanapéra, és elvett egy süteményt. – Minden nap. Hogy eszedbe se jusson eltűnni.
Fél órával később végre elmentek. Eszter bezárta mögöttük az ajtót, és a falnak dőlt. A keze remegett, a pulzusa száguldott. Gyanakodnak. Vagy már tudnak is valamit. Gyorsabban kell lépnie.
Elővette a telefonját, és üzenetet írt a főbérlőnek: „Megoldható, hogy ma este menjek a holmimért? Sürgős.”
Szinte azonnal jött a válasz: „Természetesen. Várom.”
Eszter mély levegőt vett. Változik a terv. Nem hétfőn megy el. Hanem ma.
Megvárta, míg Gábor elalszik. Négy körül ért haza az építkezésről, evett, majd ledőlt a kanapéra, és hamarosan hangosan horkolt. Eszter halkan a hálóba ment. Nem a bőröndöket vette elő – azok túl feltűnőek lettek volna –, hanem két sporttáskát.
Iratok: személyi igazolvány, házassági anyakönyvi kivonat, munkaszerződés. Ruhákból csak a legszükségesebb. Pár kozmetikum, töltők, fülhallgató. Gyorsan, szinte gépiesen pakolt. Most nem volt helye idegességnek.
Fél hétkor taxit rendelt az alkalmazáson keresztül, egy távoli címre. A konyhaasztalon hagyott egy rövid üzenetet: „Elmentem. Ne keress. Eszter.” Nem magyarázkodott. Nem tartozott neki többel.
Amikor megérkezett az autó, hangtalanul nyitotta ki az ajtót, kivitte a táskákat. Gábor még mindig aludt. Mielőtt kilépett volna végleg, egy pillanatra visszanézett: a szűk előszoba, a kopott tapéta, a fogason lógó férfikabát. Három év ebben a lakásban. Három év egy olyan életben, amelyben lassan elfogyott a levegő. Most először érezte, hogy talán mégis van kiút.