Márk nagyot nyelt, mielőtt megszólalt volna.
– Szia, anya… Igen, beszéltünk – remegett meg a hangja. – Van még valami. Lilla babát vár.
A vonal túlsó végén először néma csend lett, aztán felcsendült Gabriella kissé túljátszott lelkesedése.
– Nahát! Komolyan? Végre! Már kezdtem azt hinni, hogy nála valami nincs rendben ezen a téren. Gratulálok, drágám!
– Köszönjük… – sóhajtott Márk. – Anya, a lakásról is döntöttünk. Lilla belement.
– Tudtam én! Okos kislány! – csattant fel diadalmasan az asszony. – Látod, csak egy kis határozottság kellett! Mikor megyünk megnézni a lehetőségeket? Találtam egy csodás lakást, hatalmas ablakokkal, portaszolgálattal…
– Várj egy percet – szakította félbe Márk. – Van egy feltétel.
A hangszín azonnal megváltozott.
– Miféle feltétel?
– Átszámoltuk a költségeket. Lilla elmegy szülési szabadságra, kiesik a fizetése. Ha eladjuk a lakását, az albérleti bevétel is megszűnik. Szoros lesz a büdzsé. Arra gondoltunk… hogy amíg a kicsi nem kerül óvodába, a régi lakásod bérleti díját nekünk adnád. Így lenne igazságos.
A csend most már szinte tapinthatóvá vált.
– Márk, elment az eszed? – kérdezte Gabriella mézesmázos hangon. – Vagy ez a lány beszélte tele a fejed?
– Anya, ez nem manipuláció. Logikus. Mi veszünk neked egy felújított, kényelmes lakást. Te pedig segítesz nekünk átvészelni ezt az időszakot.
– Segítek?! – sikított fel a telefon, mire Márk elhúzta a fülétől. – Azt várod, hogy nyugdíjas koromban én tartsalak el benneteket? Felneveltelek, most meg még az unokáért is én fizessek? Két egészséges felnőtt, és az én pénzemen akartok élni?
– De hát a lakást mi fizetjük… – mondta halkan Márk.
– Ne dobálózz itt a pénzzel! Kötelességed gondoskodni az anyádról! Én csak közelebb akartam lenni hozzátok, hogy segítsek. Erre ti kifosztanátok? Nem kell a nagylelkűségetek! Oldjátok meg egyedül!
– Hiszen azt mondtad, alig várod az unokát…
– Addig vártam, amíg nem derült ki, hogy a szülei felelőtlenek és üres zsebűek! Ha nem tudjátok eltartani a gyereket az én támogatásom nélkül, akkor nem kellett volna családot alapítani! A lakásomra fáj a fogatok? Mondd meg a feleségednek, hogy kapzsi!
– Anya…
– Elég volt! Nem teszem be hozzátok a lábam! És egy fillért sem láttok tőlem!
A vonal megszakadt.
Márk hosszú ideig mozdulatlanul bámulta a sötét kijelzőt, mintha valami visszavonhatatlant látott volna meg benne. Aztán lassan letette a telefont. Az arca hamuszürke volt.
– „Nem kellett volna családot alapítani…” – ismételte rekedten. – Ezt a saját unokájáról mondta.
Lilla odalépett hozzá, átölelte a vállát, és a fejét a férfi hajához simította. Füst és kiábrándultság szaga lengte körül – mintha most égett volna porrá benne valami. Megsajnálta. Nem azt a férfit, aki nemrég még nyomást akart rá gyakorolni, hanem a kisfiút, akitől valaki elvette a mesét.
– Ő elsősorban önmagát szereti – mondta csendesen. – Van ilyen.
– Én tényleg azt hittem, hogy egy nagy család leszünk – tört meg Márk hangja. – Együtt, egymás mellett.
– Azok leszünk – felelte határozottan Lilla. – Te, én és a babánk. Az én lakásomhoz pedig nem nyúlunk. Megmarad. Még jól jöhet.
Márk felnézett rá, a szeme vörös volt.
– De segítség nélkül… Azt mondtad, nehéz lesz.
– Megoldjuk. Anyu kivesz egy hónap szabadságot, ideköltözik az elején. Apa összeszereli a kiságyat. Utána meg belejövünk. Cserébe nem tartozunk senkinek.
A férfi szó nélkül a hasához hajtotta a fejét. Lilla a haját simogatta, és arra gondolt, hogy néha a legkellemetlenebb vacsora hozza a legfontosabb felismeréseket. Megmentette a lakását – és talán a férjét is segített felnőni.
A Széchenyi utcai ingatlant pedig biztos, ami biztos, ajándékozási szerződéssel az édesanyja nevére íratja. Nem kísértésből, hanem előrelátásból. Mert lehet, hogy ma Márk tisztán lát, de holnap Gabriella új tervvel áll elő. És jobb, ha addigra nincs mit elvenni Lillától.