– Az én anyám kétszáz kilométerre lakik, Márk. Nem fog ide-oda ingázni csak úgy – felelte Lilla halkan.
– De most miért hozod ide a te anyádat? – legyintett türelmetlenül. – Én a sajátomról beszélek. Gabrielláról.
Gabriella. Egy igazi jelenség. Ötvenöt évesen is leopárdmintás leggingsben járt, műszempillája árnyékot vetett az arcára, és gyorsabban váltogatta a hódolóit, mint Lilla a fogkeféjét. Elképzelni, hogy ez a mindig nyüzsgő, feltűnő asszony egy újszülöttet ringat a karjában, körülbelül annyira tűnt életszerűnek, mint balerinát látni kombájnt vezetni az aratáson.
– A te édesanyád? – kérdezett vissza Lilla. – Hiszen neki mindig tele a naptára. Jógaórák, asztrológiai tanfolyam, randik…
– Pont azt mondta, hogy az unokáért bármire képes! – vágott közbe Márk, és szinte sugárzott a büszkeségtől. – Régóta vágyik rá, hogy babázhasson. Csak van egy kis gond. Ha a város túlsó végéből kellene hozzánk jönnie, az oda-vissza két óra a dugóban. Mostanában rosszul viseli az utazást, kimeríti.
– És ebből mire következtetsz? – kérdezte Lilla óvatosan.
– Arra, hogy van egy tökéletes megoldás! – hajolt közelebb Márk, a szeme csillogott. – Költöztessük ide, a közelünkbe. Ideális lenne, ha a szomszéd házban lakna.
– Úgy érted, vegyünk neki egy lakást? – pontosított Lilla. – Láttad mostanában az árakat? Még öt évig fizetjük a hitelt erre a lakásra. Egy második kölcsönt nem bírnánk el, még akkor sem, ha csodát teszünk.
– Ki beszélt hitelről? – villantotta rá azt a mosolyt, amivel általában a kihagyott évfordulók után próbálta kiengesztelni. – Van nekünk erőforrásunk. A te garzonod. A nagymamádtól örökölt lakás a Széchenyi utcában.
A konyhára rátelepedett a csend. Csak a hűtő egyhangú zúgása hallatszott, meg valahonnan a lépcsőházból egy kutya ugatása.
A Széchenyi utcai lakás Lilla nevén volt, még a házasságuk előttről. Biztonsági háló. Menekülőút. Jelenleg bérlők lakták, a havi díj pedig közös kasszába ment: bevásárlásra, rezsire, nyaralásra.
– Várj egy percet – szólalt meg lassan. – Azt mondod, adjam el a saját lakásomat? A különvagyonomat?
– Ugyan már, mi az, hogy „saját”? Egy család vagyunk! – csattant fel Márk. – Figyelj, egyszerű az egész. Eladjuk a garzont. Hozzátesszük a megtakarításainkat – amiket az autóra gyűjtöttünk. És veszünk anyának itt a környéken egy szép lakást. Átköltözik.
– És az ő mostani lakásával mi lesz?
– Kiadja! – felelte Márk lelkesen. – Az pluszbevétel lesz neki nyugdíj mellé. Tudod, neki fontos, hogy adjon magára. Vitaminok, kozmetikus, ilyesmi. Ő egy feltűnő nő. És hát a babára vigyázni sem kis feladat… tekinthetjük ezt afféle köszönetnek.
Lillának hirtelen minden a helyére kattant. Gabriella bizonyára már régóta panaszkodott a régi házra, a környékre, az unalmas szomszédokra. És most itt a tökéletes ürügy: a majdani unoka. Márk pedig – akár hiszékeny volt, akár nem – gondolkodás nélkül beleállt a tervbe.
A torka összeszorult. Nem is a lakás fájt igazán. Hanem az, hogy az egész vacsora, a „családi örökösről” szóló elmélkedés, mind csak felvezetés volt ehhez az egy ponthoz: oldják meg Gabriella lakhatását Lilla vagyonából.
– Tehát – mondta halkan, de metszően –, én elveszítem az egyetlen saját ingatlanomat. Feléljük az összes megtakarításunkat. Veszünk egy lakást, ami közös tulajdon lesz. Oda beköltözik az édesanyád. Az ő lakásának bérleti díja pedig nála marad?
– Miért fogalmazol így? – ráncolta a homlokát Márk. – „Elveszítem”, „nála marad”… Mi egy egység vagyunk! Anyu segíteni fog! Reggelente alhatsz, ő majd sétál a babával. Ez kényelmet jelentene neked is!
Lilla a férjét nézte, és látta rajta az őszinte meggyőződést. Gabriella alapos munkát végzett.
Időre lett volna szüksége. Csakhogy az émelygés újra hullámként tört rá – nem tudta, a helyzet abszurditásától vagy attól, amit néhány órája megtudott.
– Tudod mit, Márk – szólalt meg végül, és az ablakhoz lépett. – Igazad van.
A férfi úgy fújta ki a levegőt, mintha eddig visszafojtotta volna.
– Tényleg? Tudtam! Tudtam, hogy te vagy a legésszerűbb nő a világon!
– Igen – bólintott Lilla, miközben az utcára nézett. – Nekünk valóban szükségünk lesz segítségre. És ha már ennyire előre gondolkodunk, akkor beszéljünk őszintén arról is, miért sürget ennyire ez az egész.