– …akkor beszéljünk őszintén arról is, miért sürget ennyire ez az egész.
Lilla lassan megfordult, és egyenesen Márk szemébe nézett.
– Valóban szükségünk lesz segítségre. És igen, az, hogy ideköltözik valamelyik nagymama, megoldás lehet. Főleg azért… – vett egy mély levegőt. – Főleg azért, mert nemsokára tényleg elkél majd minden támogatás. Babát várok. Öt hetes.
Márk szinte kővé dermedt. A kezében tartott villa újra kicsúszott az ujjai közül, és csörömpölve a tányér mellé esett.
– Ugye most csak ugratni próbálsz?
– Nem. Ma voltam az orvosnál. Szóval az időzítésed… mondhatni, tökéletes.
A férfi hirtelen felpattant, két lépéssel mellette termett, és át akarta ölelni, hadarva valamit arról, mennyire boldog, mennyire hihetetlen ez az egész. Lilla azonban finoman, de határozottan eltolta magától.
– Ülj le, Márk. Van egy feltételem.
– Bármi! – ragyogott a férfi arca, mint egy frissen suvickolt lábos.
– Az édesanyád fiatalos, energikus nő. Élénk társasági élete van. Komolyan azt gondolod, hogy pelenkázással és éjszakai sírással akar majd foglalkozni? Egy hét után menekülne. Az én szüleim viszont…
A mosoly lassan lefagyott Márk arcáról.
– Az én szüleim vidéken élnek – folytatta Lilla keményebben. – Apának súlyos a gerince, alig bír felegyenesedni. Anyu is nehezen mozog már. A kertet is alig tudják fenntartani. Régóta tervezik, hogy közelebb költöznek a városhoz, orvoshoz, kórházhoz. Szóval hallgass végig. Eladjuk az én lakásomat. Veszünk itt egy kisebbet. És oda az én szüleim költöznek.
– De… Lilla… – pislogott zavartan Márk. – És anya? Gabriella? Én már céloztam neki, hogy számíthat rá…
– Gondolkodj már! – csattant fel Lilla. – Az anyám három gyereket nevelt fel. Csukott szemmel tisztába tesz egy újszülöttet. A tiéd utoljára harminc éve tartott babát a kezében – téged. Ki fog ténylegesen segíteni? Az, aki főz, mos, és leveszi a terhet a vállamról, vagy az, aki majd asztrológiai tanácsokat osztogat?
– Jó, persze, anyukád gyakorlatiasabb… – ismerte el halkan Márk. – De anya megsértődik.
– Akkor sértődjön meg. Az én szüleim eladják a falusi házat. Az ér körülbelül hárommilliót. A pénzt ideadják, abból kifizetjük a jelzáloghitelt ezen a lakáson. Az új lakásban laknak majd, amit az enyém árából veszünk. Igen, elesünk a bérleti díjtól, amit most kapunk, de a szüleim a nyugdíjukból beszállnak a közös kasszába. A te anyukád viszont a saját lakásának bérleti díját magának akarja. Érzed a különbséget?
Márk hallgatott. Az arca foltokban vörösödött. Tudta, hogy a felesége érvei megdönthetetlenek. Mégis, a benne élő gyermeki félelem erősebb volt a józan észnél.
– Ez így nem megy – motyogta. – Már beleélte magát. Függönyt nézeget az új nappaliba.
– Remek – bólintott Lilla higgadtan. – Nem vagyok kegyetlen. Legyen a te verziód. Költözzön ide az édesanyád.
– Tényleg? – csillant fel újra Márk szeme, de most már óvatosabban.
– Igen. De az én feltételeimmel. Hívd fel. Most azonnal.
– Most? Tíz óra van…
– Most. Tedd hangosra. Mondd el az örömhírt. És azt is, hogy rendben, veszünk neki lakást. De…
Lilla szándékosan elhallgatott, tekintetét férje szemébe fúrva.
– …mivel eladjuk az én lakásomat, ami eddig bevételt hozott, és én fizetés nélküli szabadságra megyek a baba miatt, a költségvetésünk meginog. Ezért az a korrekt, ha ő az új lakásba költözik, és a saját lakásának bérleti díját teljes egészében nekünk adja. Kompenzációként. Gyereket fogunk nevelni. Mi lakhatást biztosítunk neki, ő pedig anyagilag támogat minket. Hiszen család vagyunk.
Márk arca elsápadt. Túl jól ismerte az anyját.
– Lilla… ez kínos. Pénzt kérni tőle…
– Az nem kínos, hogy a várandós feleségedtől akarjátok elvenni a házasság előtti tulajdonát? – csattant fel Lilla. – Hívd fel! Vagy én telefonálok apának, és holnap itt lesznek a szüleim bőröndökkel. Dönts.
A férfi remegő kézzel nyúlt a telefonjáért. A névjegyzékben megkereste a „Drága Anyucikám” bejegyzést, majd megnyomta a hívás gombot. Bekapcsolta a kihangosítást.
Sokáig csengett. Végül felvették.
– Halló, kicsim! – szólt bele Gabriella élénk hangon. – Na, beszéltél a feleségeddel? Ízlett neki a steak? Mondtam én, hogy egy férfinak kezdeményeznie kell!
Lilla az ajkába harapott, nehogy felnevessen – vagy inkább felcsattanjon. Szóval innen fújt a szél. Most már pontosan értette, ki rendezte ezt az egész vacsorával egybekötött „nagy tervet”.