A lakás előterében szinte tapintható volt valami baljós feszültség. Nem is konkrét gondolat, inkább érzés: odaégett étel szaga szivárgott a konyhából, olcsó férfi dezodor keveredett vele, és az egész levegőt sűrű, nyomasztó idegesség töltötte meg.
Lilla megállt az ajtóban, kezében még mindig csöpögött az esernyő. Aznap korábban jött el a munkahelyéről – reggel óta kavargott a gyomra, legszívesebben az ágyba zuhant volna, és ki sem mozdult volna tavaszig. Ám a lakásból kiszűrődő zajok alapján odabent korántsem csendes pihenés várta.
A konyha felől edénycsörömpölés hallatszott, majd fémes kaparászás, mintha valaki dühödten súrolna egy serpenyőt villával.
Halkan végigsétált a folyosón. A hasa ismét összerándult, de a kíváncsiság erősebbnek bizonyult a rosszullétnél.
Márk a tűzhely előtt állt. Lilla kedvenc, korgis mintás kötényét viselte, amely a férfi széles hátán jó húsz centire sem ért össze. A látvány egyszerre volt komikus és szánalomra méltó. Az asztalon két pohár, egy üveg gránátalmalé és ferdén felszeletelt uborkák furcsa kompozíciója várakozott.
– Márk? – szólította meg óvatosan.
A férfi úgy ugrott össze, mintha leforrázták volna. A spatula kiesett a kezéből, és csörömpölve a padlóra zuhant.
– Te jó ég! Miért jöttél ilyen korán? – fordult felé, arcára erőltetett, természetellenes mosolyt ragasztva. – Én csak… vacsorát készítek. Meglepetés.
Lilla leült az egyik székre, és igyekezett nem az orrán át lélegezni – az égett szag szinte fojtogatta. Három év házasság alatt Márk legfeljebb annyit tett a konyhában, hogy forró vizet öntött az instant tésztára. Gasztronómiai csúcsteljesítménye egy olyan szendvics volt, amelyben vastagabb volt a felvágott, mint a kenyér.
– Meglepetés? – kérdezett vissza, miközben figyelte, ahogy a férfi kapkodva felveszi a spatulát. – Összetörted az autómat? Vagy kirúgtak, és mostantól bogyókon élünk?
– Miért festesz mindig mindent feketére? – sértődött meg Márk, és a tányérra csúsztatott egy szénné sült, szélein fekete hússzeletet. – Nem lehet csak úgy kedveskedni a feleségemnek? Gyere, ülj le. Steak. Majdnem éttermi.
A „steak” állaga inkább egy bakancstalpra emlékeztetett, az íze pedig annyira sós volt, hogy Lilla arca belesajdult. Mégis evett. Tudta: ha az a férfi, aki azt sem tudja, hol tartják a teáskanalakat, hirtelen vacsorát főz, akkor komoly szándéka van.
Márk hozzá sem nyúlt a saját adagjához. Idegesen forgatta a poharat, tenyerét a köténybe törölte, és lopva a feleségére sandított, mint egy diák az igazgató előtt.
– Ízlik? – kérdezte reménykedve.
– Különleges – felelte Lilla diplomatikusan, és nagy korty lével próbálta leöblíteni a sót. – Márk, térjünk a lényegre. Látszik rajtad, hogy feszült vagy. Mi történt?
A férfi mély levegőt vett, mintha jeges vízbe készülne ugrani.
– Lilla… sokat gondolkodtam. Az életünk kezd egyhangúvá válni. Munka, otthon, megint munka. Telnek az évek, én harmincegy vagyok… és valami hiányzik.
Lilla teste megfeszült.
– Micsoda?
– Egy gyerek! – jelentette ki ünnepélyesen, és ráfogott a kezére. A tenyere nyirkos volt és remegett. – Itt az ideje. Szeretnék egy fiút. Vagy kislányt. Hogy szaladgáljon a lakásban, nevessen…
Lilla torkán megakadt a falat. A gyerektéma mindig kényes volt köztük. Persze, beszéltek róla, tervezték is, de mindig közbejött valami: autóhitel, felújítás, vagy az a gondolat, hogy éljenek még egy kicsit csak maguknak.
– Most komolyan mondod? – nézett a szemébe. – Máris?
– Hát persze! – bólogatott lelkesen Márk. – De tudom, hogy aggódsz. Felelősségteljes vagy. Attól félsz, nem bírnád egyedül. Én egész nap dolgozom, építem a karrierem. Te meg bezárva négy fal közé… olvastam, hogy ebbe sok nő belefárad lelkileg.
– Akkor mire gondolsz? Fogadjunk bébiszittert?
– Bébiszittert? – húzta el a száját. – Idegen nőt a házba? Ugyan már. Nekünk családi segítség kell. Valaki a saját vérünkből. Egy nagymama!
Lilla hátán jeges borzongás futott végig.
– Az én…? – kezdte, és a levegő hirtelen nehezebbé vált körülöttük.