Eszterben egy szempillantás alatt kijózanodott minden. Az ijedtség úgy vágott belé, mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon; tényleg azt hitte, ott esik össze a küszöbön.
– Te szerencsétlen, mégis mit keresel itt?! – tört ki belőle, és a kézitáskájával eszeveszetten ütlegelni kezdte Márkot. – Majdnem halálra rémisztettél! Tűnj el, nem akarlak látni soha többé! – kiabálta magából kikelve, és egy pillanatra sem hagyta abba a csapkodást.
A zajra az anyja és Levente is kirohantak a házból. Eszter egyik kezével a férje hajába markolt – alacsonyabb volt nála, mégis elszántan cibálta –, a másikkal pofonokat osztott. Hogy lehet valakit így megijeszteni az éjszaka közepén?
Nagy nehezen tudták csak lefogni és lecsillapítani. Amikor végre elernyedt, zokogásban tört ki. Márk lehajtott fejjel állt előtte, mint egy megszeppent kisfiú.
– Nem vagyok vétkes… elvakított az ördög – motyogta. – Téged és Leventét szeretlek. Azt a csalót már elküldtem.
Eszter lassan kifújta magát. A dühe apadt, bár a keze még remegett.
Ekkor Márk mindent bevallott. Kiderült, hogy nem is beteg. Téves diagnózist kapott: elromlott a készülék, amelyikkel vizsgálták. Aznap rajta kívül még hárman jártak ugyanígy, mindnyájuknak ugyanazt a súlyos ítéletet mondták ki, mintha sablonból olvasták volna.
Amikor kirakta Rékát, azonnal bement a kórházba, hogy újra megvizsgáltassa magát, pontosítsa a „hátralévő idejét”. Egy hónapot jósoltak neki, ehhez képest már három is eltelt. Ott értetlenül néztek rá.
– Hívtuk önt, értesítettük a feleségét… – mondták neki.
Csakhogy Rékát hitték a nejének – vagy talán ő adta ki magát annak. Eszter erről semmit sem tudott. A nő hallgatott, mert a lakást akarta megszerezni; még egy ismerősön keresztül hospice-helyet is intézett Márknak.
– Bocsáss meg… kérlek… – ismételgette Márk térden állva. – Rájöttem, mekkorát hibáztam.
Eszter nem rohant vissza hozzá azonnal. Időt kért, hogy tiszta fejjel dönthessen. Márk addig példás apává változott: minden szabad percét Leventével töltötte. A változás annyira látványos volt, hogy Eszter maga is meglepődött.
Ősszel az anyja kertjét teljesen felásta, rendbe tette – olyasmit tett, amire a tizenöt évnyi házasság alatt egyszer sem volt hajlandó. Hétvégenként eljárt az anyóssal a piacra krumplit árulni, amit korábban könyörgéssel sem lehetett kicsikarni belőle.
Réka alapos leckét adott neki – talán senki sem taníthatta volna meg hatásosabban. Márk megszelídült, mintha egyik napról a másikra kicserélték volna. A régi baráti társasággal is végleg szakított; elege lett az egészből. Most már csak azon fáradozott, hogy elnyerje a felesége bocsánatát.
Sőt, a lakást is Eszter nevére íratta ajándékozással, hogy bizonyítsa: komolyan gondolja az újrakezdést.
Eszter azonban még hezitált. Vajon érdemes-e visszafogadni?
A papírt azért elfogadta – hadd legyen meg. Nem kerül semmibe, ha ott lapul a fiókban. Elvégre közös a fiuk.
Az élet kiszámíthatatlan. Ki tudja, mit hoz a holnap…