Aznap este, amikor Eszter kilépett az irodaház ajtaján, már forrt benne az elhatározás. A villamoson zötykölődve újra és újra ugyanaz járt a fejében: ennek véget kell vetni. Nem élhetnek tovább így. Döntsön végre Márk – vagy a családját választja, vagy a képernyőt.
Amikor belépett a lakásba, sűrű sötétség fogadta. Egyetlen lámpa sem égett.
Levente a szünidőt a nagymamánál töltötte, így csak ketten maradtak volna otthon. A nappaliban, a kanapén meglátta Márkot. Meglepődött: hónapok óta nem látta őt máshol ülni, csak a számítógép előtt. Egy pillanatra még öröm is villant benne, de azonnal el is tűnt.
– Miért üldögélünk vaksötétben? – jegyezte meg csípősen, miközben lerúgta a csizmáját az előszobában.
– Most igazán nincs kedvem a gúnyolódáshoz, Eszter – felelte fáradtan a férfi. – Nem látod, hogy baj van?
– És szerinted másnak könnyű? – vágott vissza keserű mosollyal. – Kérsz vacsorát?
– A gyomrom is tele van… mindennel.
– Nahát, ez új – emelte fel a szemöldökét.
Márk ekkor felült, hangja megremegett.
– Beteg vagyok. Nagyon komoly a helyzet.
– Tessék? Miféle betegség?
– A munkahelyemen volt egy kötelező orvosi vizsgálat… – előhúzott egy gyűrött papírt, és Eszter kezébe nyomta. – Ez az eredmény.
Eszter átfutotta a sorokat. A betűk összefolytak a szeme előtt, könnyek gyűltek a pillái alá.
– Ez… hogy történhetett? Mikor derült ki?
– Már döntöttem – folytatta Márk halkan. – Szeretném, ha megértenél.
– Mit akarsz mondani?
– A lakásról van szó.
– A lakásról? Most ez hogy jön ide?
– Úgy, hogy nektek ott van anyád háza. Ez a lakás viszont az enyém, édesanyám ajándéka volt. Jogilag én rendelkezem vele, tehát én határozok a sorsáról.
– Ha pénz kell a kezelésre, adjuk el – vágott közbe Eszter azonnal. – Mindegy, csak legyen esélyed meggyógyulni.
– Nem érted! – csattant fel a férfi. – Az orvosok szerint nincs valódi remény. A lakást Rékára íratom. Neki nagyobb szüksége van rá.
– Kire? – Eszter teste megfeszült, könnyei hirtelen felszáradtak. – Jól hallottam?
– Arra, akire gondolsz – pattant fel Márk. – Tekintsd úgy, hogy ez az utolsó kívánságom. Az én tulajdonom, és én döntök!
– Rékára? Arra a Rékára, akiért már gimnazistaként odavoltál? Akit évekig nem tudtál kiverni a fejedből? – Eszter hangja hitetlenül csengett. Hirtelen minden a helyére került: most már tudta, kivel levelezett titokban.
– Igen, rá – felelte dacosan. – Fontos nekem. Ki tudja, mi lett volna, ha annak idején nem költözik el a családja egy másik városba…
Eszter néhány másodpercig mozdulni sem tudott. Aztán jéghideg nyugalommal szólalt meg:
– Ha már mindent eldöntöttél, akkor gondoskodjon rólad Réka. Ápoljon ő, ha ennyire számítasz rá. Nekem itt nincs több dolgom.
Nem csapott ajtót, nem kiabált. Csendben összepakolta a legszükségesebb holmiját, taxit hívott, és az édesanyjához hajtatott a város szélére, miközben a fejében egyetlen kérdés visszhangzott: hogyan fajulhatott idáig az életük.