— Állítsa le a motort. Az iratait pedig azonnal adja ide.
Egy súlyos tenyér csattant a szolgálati, fakó bézs színű Loganem lehúzott ablakkeretére. Az ütés erejétől az ajtóban a régi üveg panaszosan megremegett. Nem néztem az órára, de a nap perzselése alapján bőven dél lehetett; a műszerfal felforrósodott műanyaga szinte égette az ujjaimat. A klíma még májusban feladta a harcot ebben az öreg kocsiban. Szándékosan ezt a legjellegtelenebb darabot választottam a főosztály garázsából: egy szomszédos körzetből tartottam hazafelé egy nem hivatalos ellenőrzésről. A hátsó ülésen vastag dosszié hevert – terhelő anyag egy egyenruhásról, aki túlságosan kreatívan kezelte a hatáskörét.
Az utastérbe azonnal beúszott a forró aszfalt, az út menti por és a mentolos rágógumi szúrós keveréke, amely egyértelműen a mellettem álló közlekedési rendőrtől áradt.
— Jó napot kívánok — mondtam higgadtan, a kormányt továbbra is fogva, amely a hőségtől ragacsossá vált. — Megtudhatnám, mi indokolja az intézkedést?
— Én vagyok itt az indok is, meg a következmény is — vigyorgott, és egyenruhás ingujjával letörölte izzadt homlokát.
Negyven körülinek tippeltem. Arca vörhenyes és puffadt volt, a szeme alatt sötét karikák ültek. Mögötte, ferdén elállva az utamat az országútra, ott parkolt a járőrkocsi, villogók nélkül. Az anyósülésen egy másik egyenruhás árnyéka derengett.
Negyvenhat éves vagyok, ebből húszat a belső ellenőrzési osztályon töltöttem. A mi feladatunk kiszűrni azokat, akik szolgálat helyett magánvállalkozásként tekintenek az állami egyenruhára. Megtanultam az első félmondatból, a szem rebbenéséből, a túl laza testtartásból felismerni őket. Most egyszerű vászonnadrág volt rajtam és szürke póló, smink nélkül, hajam hanyag kontyba fogva. Számára csupán egy fáradt, középkorú nő voltam egy jelentéktelen autóban. Tökéletes célpont.
— Az iratokat kérem, mondtam már — dobolt türelmetlenül az ajtón. — Jogosítvány, forgalmi. Ne húzzuk az időt.
— Nem állandó ellenőrzőponton állított meg — feleltem tárgyilagosan. — Nem mutatkozott be, és szolgálati igazolványt sem láttam. Mi ennek az oka? Valamilyen akció zajlik?
A rágó megállt a szájában. Szúrós tekintete összeszűkült. Nyilván más reakciókhoz szokott ezen a kihalt, napszítta útszakaszon: itt az autósok többnyire kapkodni kezdenek, mentegetőznek, könyörögnek. Az én nyugalmam láthatóan kizökkentette.
— Na ide figyeljen, okoskám — könyökölt rá az ajtóra, és majdnem benyúlt a kocsiba. — Erős szagot érzek magán. Tegnap talán megcsúszott az ital, ma meg volán mögé ült?
Magamban elmosolyodtam. Elcsépelt forgatókönyv. A megfélemlítésre játszik. Az ember zavarba jön, bizonygatja, hogy legfeljebb kefirt ivott, mire az ellenőr sokatmondóan sóhajt, és felajánlja, hogy „jegyzőkönyv nélkül is el lehet intézni”.
— Nem fogyasztok alkoholt — néztem egyenesen a szemébe. — Soha. Sem ünnepnapokon, sem hétvégén. Ha kétsége van, járjunk el szabályosan. Kérem, rögzítse az eltiltást a vezetéstől, vegyen fel jegyzőkönyvet, hívjon két tanút, és használjunk hitelesített mérőeszközt. Videófelvétel mellett megfújom.
Az arca foltokban vörösödött el. Tanút találni ezen a kiégett, üres úton gyakorlatilag lehetetlen volt.
— Szóval ismeri a jogszabályokat? — kérdezte végül, és a hangjában már nem volt akkora magabiztosság, inkább óvatos felmérés, mintha most kezdene el igazán érdeklődni, kivel is akadt dolga.