Még néhány másodpercig fürkésztem az arcát, mintha fényképet készítenék róla az emlékezetemben. Aztán lassan lehúztam a derekamon viselt táska cipzárját. A kezem kitapintotta a kemény fedelű, sötétbordó igazolványt, amelynek aranyozott címere a fényben is megcsillant. Egy határozott mozdulattal kihúztam, és közvetlenül az orra előtt kinyitottam.
— Belügyminisztérium, Belső Ellenőrzési Főosztály. Erika, alezredes.
A hologramos jelvényen megcsillanó napfény végigsiklott az arcán. Jól ismertem ezt a pillanatot. Számtalanszor láttam már, mégis minden alkalommal ugyanúgy megrázó volt. Először csak értetlenül futott végig a tekintete a sorokon, mintha az agya nem lenne hajlandó felfogni, amit lát. Aztán összeállt benne a rövidítés jelentése. Gábor arca egy szempillantás alatt hamuszürkévé vált, a szája széle megremegett, az állkapcsa aprókat rándult.
— Most az imént szándékosan megsemmisítetted egy szolgálatban lévő tiszt hivatalos okmányát, főhadnagy Gábor — mondtam kimérten, minden szót külön hangsúlyozva. — Hivatali visszaélés. Fenyegetés. Jogtalan intézkedés.
— Én… én nem… — a karjai ernyedten lógtak az oldala mellett, hangja elcsuklott, végül rekedt suttogássá halkult. — Erika alezredes… én nem tudtam…
— Nem tudtad, ki vagyok. De pontosan tisztában voltál vele, mit művelsz. Hány embert szedtél már le ezen az útszakaszon? Hány családtól vetted el a pénzüket?
A járőrkocsiból közben ügyetlen mozdulatokkal kiszállt a társa. Fiatal srác volt, szinte még gyerek. Az egyenruha lötyögött rajta, a sapkája félrecsúszott. Riadtan kapkodta a tekintetét az igazolványom és az elsápadt Gábor között.
Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam a közvetlen ügyeleti számot.
— Ügyelet.
— Erika alezredes beszél. Az M7-es negyvenötödik kilométerénél vagyok. Azonnal küldjenek egy csoportot. Egy tiszt indokolatlanul állított meg, hivatalos iratot semmisített meg, és felmerült a zsarolás kísérlete is.
— Értettem. Húsz percen belül ott lesznek.
Letettem. Az a húsz perc mindig beszédesebb, mint bármilyen kihallgatás.
Gábor lassan leereszkedett a szolgálati autó motorháztetejére, mintha kiszállt volna belőle minden erő. A homlokáról patakokban folyt a verejték.
— Erika alezredes… kérem… — nézett fel rám kétségbeesetten. A szemében pánik ült. — Két kicsi gyerekem van. A feleségem beteg. Ha ez kiderül, azonnal kirúgnak. Mindent megtérítek! Új jogosítványt csináltatok, holnap személyesen viszem ki önnek! Vonja vissza a hívást, könyörgöm! Megőrültem egy pillanatra…
— Az a „pillanat” akkor jött el, amikor azt hitted, az egyenruha feljogosít arra, hogy kifoszd az embereket — léptem hátrébb, hogy ne érezzem az izzadságszagát. — Akiket itt az út szélén sarcoltál, nekik is van családjuk. Gondoltál rájuk fél órával ezelőtt?
Két kezébe temette az arcát.
A fiatal társára fordultam, aki szinte beleolvadt a járőrautó oldalába.
— A neved?
— Márk… Márk Tóth hadnagy — hebegte, és nagyot nyelt.
— Egyszerű a választásod, Márk. Vagy elmondod pontosan, mi zajlott itt, mielőtt megérkeztem, vagy ugyanúgy felelni fogsz érte, mint ő. Előre kitervelt, közösen elkövetett visszaélés. Dönts.
— Én… nem láttam semmit… a telefonomat néztem… — rázta a fejét.
— Ne próbálj meg félrevezetni — vágtam közbe élesen. — Húsz éve vagyok a pályán. Látom rajtad a félelmet. Tönkre akarod tenni az életed az ő kapzsisága miatt?
Gábor felkapta a fejét, és gyűlölködve meredt rá.
— Fogd be, Márk! Nem láttál semmit!
— Még egy szó, Gábor, és a tanú befolyásolását is hozzáírom a jegyzőkönyvhöz — feleltem jéghidegen. — Nos?
Márk vett egy reszkető levegőt. A keze remegett.
— Minden szolgálatban ezt csinálja — préselte ki végül magából, a forró aszfaltra meredve.