A férfi összeszorította az állkapcsát, majd dühösen köpött egyet, a nyál a kocsim első kereke mellett csattant az aszfalton.
— A szonda épp hitelesítésen van — morogta. — Hívok egy vontatót, az autód megy a telepre, mi pedig átruccanunk a körzeti kórházba vérvételre. Elmegy a fél napod, és az idegeid is rámennek. Benne vagy?
— Hívja csak — feleltem vállrándítva. — A jegyzőkönyvbe viszont kerüljön bele, hogy nincs mérőeszközük.
Az orrán keresztül fújta ki a levegőt, mint egy sarokba szorított vad. Látszott rajta, hogy nem így tervezte. A mellette lévő ülésről magamhoz húztam a táskámat, elővettem a telefonomat, és elindítottam a kamerát. A készüléket a műszerfalra tettem, úgy, hogy az objektív az ablak felé nézzen.
— Ez meg miféle cirkusz? — hőkölt hátra, amikor észrevette a felvételt jelző piros fényt.
— Dokumentálom az intézkedést — mondtam kissé hangosabban, hogy a mikrofon tisztán rögzítsen mindent. — Az intézkedő rendőr nem hajlandó bemutatkozni, megalapozatlan vádakat fogalmaz meg, és jegyzőkönyv nélkül fenyeget elszállítással. Kérem, mondja be a nevét és a rendfokozatát.
Ez volt az a pont, ahol elszakadt nála a cérna. Az a fajta ember állt előttem, aki hozzászokott, hogy az útszakaszán következmények nélkül tehet bármit, és most képtelen volt elviselni az ellenállást.
— Te még le is mersz videózni?! — csattant fel.
Hirtelen mozdulattal benyúlt az ablakon, és kitépte a kezemből a jogosítványomat, amelyet addig a bal kezemben tartottam.
— Mit művel? Azonnal adja vissza! — hajoltam előre.
— Milyen okmány? Nincs itt semmi — vigyorgott lihegve.
Két kézbe fogta a plasztikkártyát, ujjai megfeszültek. Aztán egyetlen erőteljes mozdulattal félbehajtotta. A forró, állott levegőben élesen reccsent a műanyag. Nem állt meg: szét is tépte a két darabot, majd összegyűrve hátradobta őket. A rózsaszínű darabok a mély árokba repültek, ahol száraz gaz és bogáncs burjánzott.
— Ha ilyen okos vagy, menj gyalog! — nevetett gúnyosan. — Próbálj meg jogsi nélkül autózni, aztán panaszkodj, akinek akarsz. Azt mondom majd, te törted el, amikor lebuktál. Egy lélek sem fog neked hinni.
Mozdulatlanul ültem. A torkom kiszáradt, de nem a hőségtől. Eszembe jutott egy kolléganőm édesapja, egy nyugdíjas ember, akit fél éve hasonló körülmények között húztak le egy vidéki úton. Az utolsó pénzét csikarták ki belőle, rosszul lett, és hónapokba telt, mire összeszedte magát. A családjukat teljesen megviselte az eset.
Kikapcsoltam a biztonsági övet; a kattanás szokatlanul hangosan szólt. Kitártam az ajtót, mire a férfi ösztönösen hátrébb lépett. A sportcipőm talpa ropogott a felforrósodott kavicson. Szó nélkül megkerültem az autót, majd leereszkedtem a meredek parton az árokba. A tüskék beleakadtak a nadrágomba. A porban kotorászva végül megtaláltam a kettészakított igazolvány mindkét felét.
Visszamásztam az útra, a motorháztetőre fektettem a darabokat, gondosan egymáshoz illesztve őket. A telefonnal közelről rögzítettem a „munkájának” eredményét.
Ő közben csípőre tett kézzel figyelt, arcán nyílt megvetéssel.
— Kész a filmed? — kérdezte gúnyosan. — Most zárd be a kocsit, és indulj el gyalog a város felé.
Odamentem hozzá egészen közel.
— A neve?
— Mit számít az neked, gyalogos? — vigyorgott továbbra is.
— A vezetékneve és a rendfokozata.
— Főhadnagy Gábor — felelte végül kelletlenül. — Elégedett vagy? Most pedig tűnj el a szemem elől.
Néhány másodpercig némán néztem rá, minden apró vonását az emlékezetembe vésve.