…hogy képtelen rendet tartani a saját házasságában, és biztosan azt vágnátok a fejéhez, hogy semmirekellő.
Erzsébet lehunyta a szemét. Felidézte azt a napot, amikor András felkereste őket, és pénzt kért. Akkor is ugyanilyen megtört volt a tekintete.
– Gábor – szólalt meg halkan, amikor újra beleszólt a telefonba –, most a hétvégi házban vagyunk. És Krisztina is itt van. Három férfival együtt.
– Tessék? – kérdezett vissza döbbenten a fia. – Miféle férfiakkal? És egyáltalán, hogy jutott be? Honnan van kulcsa?
– Fogalmam sincs, hogyan szerzett kulcsot. De bezárkóztak a házba, minket pedig egyszerűen kitettek.
A vonal túlsó végén néhány másodpercig néma csend feszült.
– Maradjatok az autóban – mondta végül Gábor, és Erzsébet még sosem hallotta ilyen keménynek a hangját. – Ne menjetek vissza, ne vitatkozzatok velük. Indulok, és hozok járőrt is. Egy órán belül ott vagyok.
Az az egy óra szinte végtelennek tűnt. István beindította a fűtést, a kocsi belseje lassan átmelegedett, de Erzsébetet továbbra is rázta a hideg. Tudta, hogy nem a februári levegő miatt vacog.
Amikor végre fényszórók világították meg az udvart, összerezzent. Először egy régi, kék csíkkal ellátott rendőrségi kisbusz gördült be, mögötte pedig egy szürke Skoda Octavia. Azt az autót azonnal felismerte – Gáboré volt.
A fia egyenruhában szállt ki, és odalépett a szülők kocsijához.
– Mindjárt rendeződik a helyzet. Maradjatok itt – mondta röviden.
Négy egyenruhás indult a bejárat felé. Gábor kopogott, majd határozott mozdulattal belépett. Erzsébet a távolból figyelte az eseményeket. Nem hallotta a szavakat, csak látta, ahogy az ajtó kitárul, és az alakok eltűnnek odabent.
Hosszú percek teltek el. Talán húsz, talán harminc – az idő elveszítette jelentőségét. A kivilágított ablakokon keresztül árnyak mozogtak, tompa hangfoszlányok szűrődtek ki, de értelmezni nem tudta őket.
Végül ismét kinyílt az ajtó. Három férfi lépett ki egymás után a tornácra. Egy rendőr zseblámpával világított az irataikra, alaposan átnézve a papírjaikat. Úgy tűnt, minden rendben volt, mert kisvártatva visszaadták nekik, és elengedték őket. Beszálltak egy sötétített ablakú terepjáróba, és elhajtottak.
Ezután Krisztina következett.
Két rendőr kísérte ki. Bizonytalanul lépkedett, mintha alig állna a lábán. A kabátját ferdén gombolta be, a haja ziláltan hullott az arcába. Beültették a kisbusz hátsó ülésére, az ajtó becsapódott mögötte.
Erzsébet kiszállt az autóból, és odament Gáborhoz, aki a tornác előtt állva nézte a távolodó járművet.
– Mi lesz most? – kérdezte csendesen.
A fia arca megkeményedett.
– Ez így nem mehet tovább – felelte. – A kollégáim mindent láttak. Holnap beadom a keresetet a bíróságra. Először a szülői jogok korlátozását kérem, aztán a teljes megvonást.
– Börtönbe kerül?
– Nem követett el olyasmit, amiért lecsuknák. De az biztos, hogy a gyerekeket nem hagyjuk mellette.
Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette:
– Andrással is beszélnem kell. Nagyon komolyan. Ha ő is feladta az életét, és nem akar változtatni, akkor a gyerekeket magamhoz veszem. Elindítom a gyámsági eljárást.
– Anna egyedül van otthon? – kérdezte Erzsébet.
– Igen. Három gyerekkel: a mi Benedekünkkel, meg Lillával és Márkkal. Fáradt, de tartja magát.
– Este átmegyünk hozzátok – mondta Erzsébet. – Látni szeretnénk az unokákat. Olyan rég nem voltunk együtt.
Gábor bólintott, majd visszaült az autójába.
Az udvar ismét elcsendesedett. Erzsébet és István visszamentek a házba. Amit odabent találtak, még a reggeli állapotnál is siralmasabb volt. Felborított székek, szétszórt poharak, ragacsos padló – mintha valaki szándékosan felforgatta volna az otthonukat.
Szó nélkül láttak neki a rendrakásnak. Mire végeztek, a konyha ismét a régi arcát mutatta. Erzsébet leült az asztalhoz, és az ablakon át figyelte a sűrűsödő hópelyheket.
István vele szemben foglalt helyet. Sokáig egyikük sem szólalt meg, végül a férfi megtörte a csendet.
– Az én hibám is – mondta halkan. – Amikor András pénzt kért, segíthettem volna. Talán másként alakul minden.
– Nem a pénz volt a lényeg – válaszolta Erzsébet.
– Segítséget kért, én meg kioktattam.
– Nem tudhattad, mi zajlik a háttérben.
– De észrevehettem volna. Többet kellett volna kérdeznem.
Erzsébet ránézett. István sosem beszélt könnyen az érzéseiről, most mégis ott ült előtte megtörten.
– Most az a fontos, hogy Gábor mellett álljunk – mondta határozottan. – Segítünk a gyerekekkel. Elhozzuk őket hétvégére, vigyázunk rájuk, amennyit csak kell. Nyáron akár ide is költözhetnek egy időre.
István bólintott, majd csendesen megkérdezte:
– És András?
– Harmincéves férfi, két gyermek apja. Ha apjuk akar maradni, össze kell szednie magát. Ha nem…
Nem fejezte be. Nem is volt szükség rá.
Odakint gyorsan sötétedett. Február végén rövidek a nappalok: öt körül már alkonyodik, hatra teljes a sötétség. Erzsébet az órára pillantott, majd felállt.
– Indulnunk kell – mondta. – Megígértük, hogy estére ott leszünk.
És pakolni kezdett.