– Te teljesen elvesztetted az eszedet, vagy csak megjátszod magad?! – András hangja úgy csattant végig a lakáson, hogy Nóra önkéntelenül is összerezzent. – Világosan megmondtam, hogy anya jön, és illően kell fogadnod! Erre mit csinálsz? Már megint a saját műsorodat adod!
Nóra lassan kifújta a levegőt. A kezében gyűrögetett konyharuhát olyan erősen szorította, hogy elfehéredtek az ujjai. Három évvel korábban sírva fakadt volna ettől a hangtól. Két éve magyarázkodásba kezd. Tavaly még megpróbálta volna higgadtan elmagyarázni az álláspontját. Most azonban csak állt, és nézte a férfit, aki egyre inkább az anyja tükörképévé vált.
– Nem mondtam, hogy nem várom Erzsébetet – felelte nyugodt, szinte érzelemmentes hangon. – De nem fogok három nappal előre térden csúszva suvickolni, és új függönyöket felaggatni, mintha valami uralkodó érkezne hozzánk.
– Anyámról így nem beszélhetsz! – András közelebb lépett. Nóra agyán átfutott a gondolat, hogy valaha biztonságot látott ebben az emberben. – Az én anyám szabályai szerint kell élned. Világos?
Ez a mondat az utóbbi időben egyre gyakrabban hangzott el. Először csak a főzés miatt: „anya mindig így teszi bele a babérlevelet”. Aztán a takarítás: „anya újságpapírral törli a tükröt”. Később az öltözködés: „anya szerint rendes nő nem járkál farmerben otthon”. Most pedig már nyíltan kimondva: az ő anyja elvárásai szerint kell léteznie.
Nóra az ablakhoz sétált. A februári alkony sűrű árnyakat borított az utcára, a lámpák sárga fénye megvilágította az elszórtan hazafelé tartó embereket. Valahol ebben a városban élt Ilona néni, az egyetlen rokon, aki soha nem rótta fel neki, hogy huszonkét évesen férjhez ment, és félretette a belsőépítészi álmait.
– Elkészítem a vacsorát – mondta anélkül, hogy hátranézett volna. – De szólj az anyukádnak, hogy holnap délben nem leszek itthon. Találkozóm van.
– Miféle találkozó? – András odalépett, és a vállánál fogva maga felé fordította. – Most viccelsz? Anya direkt szerdán jön, hogy együtt…
– Dolgozom – vágott közbe Nóra. – Emlékszel? Kaptam egy megbízást egy kávézó belső terének megtervezésére. Holnap egyeztetek a tulajdonossal.
Három hónappal ezelőtt Nóra új bankszámlát nyitott egy másik pénzintézetnél. András semmit sem tudott róla. Először csak apróbb összegek érkeztek rá: egy induló vállalkozás logója, névjegykártyák egy ismerős fogorvosnak. Később a közös számláról is átutalt kisebb tételeket – azt a számlát, amelyhez a férje hozzá sem nyúlt, mert meggyőződése volt, hogy „a pénzügy nem női terep”. A múlt héten pedig átkerült oda az az összeg is, amit András egy új autóra gyűjtögetett: százhatvanezer forint. A férfi még nem vette észre.
– Mondd le – felelte András kurtán, és hátat fordított. – Anyám fontosabb, mint a kitalált programjaid.
– Nem.
A férfi megdermedt. Lassan fordult vissza, mintha nem hinné el, amit hallott.
– Tessék?
– Azt mondtam, nem – Nóra felemelte a telefonját az asztalról, és megnyitotta a banki alkalmazást. A titkos számlán látható összeg biztatóan világított. – Egy ebédet kibír nélkülem az anyád.
A következő félórában dermesztő csend telepedett a lakásra. András bevonult a hálóba, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a fal. Nóra kivette a hűtőből a csirkét, előkészítette a zöldségeket. Mozdulatai gépiesek voltak: szeletelés, olaj a serpenyőbe, só, fűszerek. Közben arra gondolt, hogyan szeretett bele három éve a figyelmes programozóba, aki moziba hívta, virágot vitt csak úgy. Az esküvő után azonban lassan megváltozott: türelmetlenné, követelőzővé vált, és mindenben az anyja véleményét leste.
A csengő hangja kizökkentette. Letörölte a kezét, és ajtót nyitott. A küszöbön László állt, az ötvenes éveiben járó, kopaszodó szomszéd, aki mindig udvariasan köszönt, és néha áthozta a tévedésből hozzájuk dobott leveleket.
– Jó estét, Nóra – nyújtott át egy borítékot. – Ez önöknek jött, de nem fért be a postaládába, nálam landolt.
– Köszönöm, László – vette át a küldeményt, és megpillantotta a feladót. Ügyvédi iroda. A szíve nagyot dobbant.
– Nem akarok tolakodni – kezdte halkan a férfi, zavartan megköszörülve a torkát. – De hát… vékonyak a falak. Ha szüksége lenne segítségre, a feleségem is átélt hasonlót. Vannak jó szakemberek, akik… családi ügyekben tanácsot adnak.
Nóra bólintott, majd gyorsan bezárta az ajtót. Tehát már a szomszédok is hallják a veszekedéseiket. Remek. Felbontotta a borítékot: a jogász válasza volt, akit két hete keresett fel. Rövid tájékoztató a vagyonmegosztásról és arról, miként óvhatja meg a megtakarításait.
– Ki volt az? – jelent meg András az ajtóban, rosszalló arckifejezéssel.
– László. Áthozott egy levelet.
– Milyen levelet?
– Valami reklám – csúsztatta a borítékot a köntöse zsebébe. – Holnap korán kelek. Befejezem a vacsorát, aztán lefekszem.
András csak morgott egyet, majd a hűtőhöz lépett, kivett egy sört, és felpattintotta.
– Holnap délben érkezik anya – közölte két korty között. – Illően fogadod, rendesen, ahogy kell. Egy hétig nálunk marad.
– Egy hétig? – fordult meg Nóra a tűzhely mellől. – Megkérdeztél erről engem egyáltalán?
– Minek kellett volna? Az anyám. Jogában áll a fiánál megszállni, amikor csak akar.
A „amikor csak akar” valójában havi rendszerességet jelentett. Erzsébet minden alkalommal végigvizslatta a lakást, benézett a sarkokba, ellenőrizte a hűtőt, bírálta Nóra főztjét, és készségesen osztogatta a tanácsait arról, miként kellene viselkednie egy feleségnek. A látogatások után András rendre elviselhetetlenné vált, mert az anyja mindig a fülébe súgta: „Túl engedékeny vagy vele, fiam. Egy nőnek határozott kéz kell.”
Nóra elzárta a gázt. A vacsora elkészült.