— Miféle saját célok? — csattant fel András, felugrott a székről, és akkora ütést mért a konyhaasztalra, hogy megcsörrentek a poharak. — Család vagyunk! Itt minden pénz közös!
— Akkor mondd meg nekem — felelte Nóra higgadtan, és egyenesen a szemébe nézett —, mennyit utaltál át a múlt hónapban Krisztinának?
A kérdés után dermedt csend zuhant a helyiségre. András arca elsápadt. Erzsébet, aki eddig a tányérokkal foglalatoskodott, mozdulatlanná vált.
— Honnan veszed te ezt…? — kezdte András rekedten.
— Százhúszezer forint — sorolta Nóra, miközben belül jeges hideg terjedt szét benne. — Januárban nyolcvanezret. Decemberben százhatezret. Átnéztem a közös számlánk kivonatait. Azt hitted, sosem ellenőrzöm? Minden hónapban hatalmas összegek mennek el ugyanannak a nőnek. A megjegyzésekben pedig ott áll: „a fiamnak”, „Márk étkezésére”, „Krisztinának bevásárlásra”. Úgy tűnik, van egy másik családod is.
Erzsébet lassan letette a tányért, majd az asztalhoz lépett. Az arcán különös mosoly játszott — nem bűnbánó, nem is zavarodott. Inkább elégedett.
— És ha így van? — szólalt meg higgadtan. — Andrásnak van egy fia. Igazi örökös. Egészséges, erős kisfiú, már elmúlt egyéves. Te viszont mit adtál a fiamnak három év alatt? Semmit. Még gyereket sem tudtál szülni.
Nóra hitetlenkedve bámult rá.
— Maga… tudott róla?
— Hogyne tudtam volna — ült le Erzsébet kényelmesen, és töltött magának teát. — Mondhatni, én hoztam össze őket. Két éve mutattam be Krisztinát Andrásnak. A cégnél dolgozik titkárnőként. Fiatal, életerős, nem olyan, mint te. Azonnal teherbe esett, gond nélkül szült. Na, az az igazi nő!
— Anya… — moccant András idegesen, de Erzsébet felemelt kézzel leintette.
— Hadd hallja az igazat. Nóra, drágám — fordult felé, szemében nyílt ellenszenv csillogott. — Tényleg azt hitted, méltó vagy a fiamhoz? Három éve képtelen vagy anyává válni. Főzni sem tudsz rendesen, a lakás sincs soha úgy, ahogy kellene, és állandóan savanyú képet vágsz.
— Azért nem estem teherbe, mert Andrásnak vannak egészségügyi gondjai! — tört ki Nórából. — Kivizsgáltattuk magunkat. Az orvosok egyértelműen…
— Hazugság! — csapott az asztalra Erzsébet. — A fiamnak semmi baja! Ott a bizonyíték: Márk. Egészséges, tiszta apja!
András lehajtott fejjel ült. Nem tiltakozott. Nem állt ki a felesége mellett. Hallgatott — gyáván, némán.
— Tehát mindketten… — Nóra hangja remegett, de nem hátrált. — Három éven át becsaptatok. Megcsaltál, gyereket nemzettél máshol, a közös pénzünket oda hordtad. És az anyád mindezt tudta, sőt segített is. Hülyének néztetek, aki takarít, főz és mosolyog.
— Az is vagy — vont vállat Erzsébet. — Azt hiszed, nem tudunk a titkos számládról? András már rég észrevette az utalásokat. Csak kivártuk, mikor buktatod le magad. Száznyolcvanezer forint, ugye? Az a család pénze. Vissza fogod adni.
— Soha — vágta rá Nóra, felkapta a táskáját. — Azért a pénzért én dolgoztam meg, miközben ti a hátam mögött szőttétek a mocskos játszmáitokat.
— Innen nem mész sehova — szólalt meg végre András. — A lakás az én nevemen van. Az autó is. Neked semmid sincs.
— Van lelkiismeretem — felelte Nóra élesen. — És eszem is. Több, mint nektek együttvéve.
Sarkon fordult, és az előszoba felé indult. A szíve őrült tempóban vert, a keze remegett, mégsem torpant meg. Felkapta a kabátját, belebújt a csizmájába.
— Állj meg! — András utána rohant, és megragadta a karját. — A pénzt visszaadod, érted?!
— Engedj el! — próbálta kiszabadítani magát, de a férfi erősen szorította.
— András, tartsd fel! — kiáltotta ki a konyhából Erzsébet. — Ne hagyd elmenni!
Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó. A küszöbön László, a szomszéd állt egy szemeteszsákkal a kezében. Megtorpant, amikor meglátta a jelenetet: András, amint a felesége karját fogja, a sápadt Nóra, és a háttérben az indulattól vörös Erzsébet.
— Minden rendben? — kérdezte bizonytalanul.
— Igen — tépte ki magát Nóra. — Épp most megyek el.
Kilépett a lépcsőházba, és szinte rohanni kezdett lefelé. András nem követte — talán tartott a botránytól, ha tanúk is akadnak. Az utcán a hideg levegő arcul csapta. Gyorsan haladt előre, nem nézett vissza. Csak két sarokkal arrébb állt meg, és a falnak támaszkodva próbált levegőt venni.
Elővette a telefonját, és tárcsázta Ilona számát.
— Elhagyom — mondta, amint nagynénje felvette. — Ma. Átmehetek hozzád?
— Természetesen, kicsim — érkezett a meleg válasz. — Gyere csak. Majd kitaláljuk, hogyan tovább.
Nóra mélyet sóhajtott, és körbenézett. A város élt tovább a maga ritmusában: autók suhantak el, emberek siettek a dolgukra. Valahol itt élt Krisztina is, András másik életének szereplője, és ott volt a kis Márk — a törvénytelen fia. És egy anyós, aki jobban örült ennek a gyereknek, mint annak, aki törvényesen születhetett volna.
Szerencse, hogy időben félretette a pénzt. Szerencse, hogy nem hitte el a szépen csomagolt hazugságokat a családról és a szeretetről.
Két hétig Ilonánál lakott. Ezalatt talált egy egyszobás lakást egy új építésű környéken, aláírta a bérleti szerződést, és átvitte a holmiját — néhány ruhát, a laptopját, az iratait. András naponta hívogatta: előbb fenyegetőzött, később könyörgött, hogy térjen vissza, és fogadkozott, hogy minden más lesz. Nóra már nem hitt neki. Túl sok hazugság rakódott közéjük.
Erzsébet sem maradt csendben. Üzenetekben gyalázta: önzőnek, hálátlannak, meddőnek nevezte. Az utolsó sms-ben azt írta, András beadja a válókeresetet, és minden pénzt visszaszerez. Nóra egyszerűen letiltotta a számát, és megkönnyebbülten tette le a telefont.
A kávézó arculati munkáját közben befejezte, és amikor elküldte az utolsó terveket, már tudta: ez csak a kezdet. Új életet épít magának — olyat, amelyben senki nem rendelkezik a pénzével, a testével vagy a jövőjével.