Nóra szó nélkül terített meg. Letette a tányérokat, kiosztotta az evőeszközöket, majd a salátát is az asztal közepére tolta. András közben már kiitta az első sört, és felpattintotta a másodikat.
— Komolyan beszélek — folytatta, miközben hátradőlt a széken. — Holnap ebédre mindennek makulátlannak kell lennie. Anyám egyetlen hibát se találhasson.
— És ha nem végzek időben? — kérdezte Nóra, amikor leült vele szemben. — Tízkor találkozóm van, egyig tart. Fontos megbízás. Hatvanezret fizetnek érte.
András gúnyosan elmosolyodott.
— Ugyan már. Ki adna neked ennyit? Három évig semmit nem csináltál.
Ott volt megint. A lekicsinylés. Egy újabb repedés a közöttük húzódó falon. Nóra nem vitatkozott. Csendben enni kezdett. A csirke kissé túlsült, szárazabb lett a kelleténél, de nem szólt semmit. Inkább az ablakon túl suhantó autók fényeit figyelte, mintha azok valami másik életbe vezetnének.
Az éjszaka nyugtalanul telt. Sokáig feküdt ébren, a plafont bámulva. Tudta, mi vár rá másnap. Erzsébet megérkezik a bőröndjével, birtokba veszi a hálószobát, ők pedig Andrással összecsukható ágyon szoronganak majd a nappaliban. Az anyósa osztja az észt, András pedig bólogat, mintha nem is lenne felesége, csak egy ideiglenes lakótársa.
Reggel hétkor felkelt. Zuhanyzott, majd elővette a régen nem hordott kosztümjét. A tükörből sápadt arc nézett vissza rá, a szeme alatt sötét karikák, de a tekintete határozott volt. Magához vette a táskáját, az iratokat és a telefonját.
— Hová készülsz? — jelent meg András álmosan az ajtóban, kócos hajjal.
— Mondtam, hogy megbeszélésre megyek.
— Nóra…
— Este jövök — zárta le a beszélgetést, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót.
A liftben elővette a telefonját, és ráírt Ilona nénire. „Átmehetek ma? Beszélnem kell veled.” A válasz azonnal érkezett: „Gyere, kincsem. Várlak.”
A város ébredezett. Szürke, februári reggel volt, mégis úgy érezte, a levegőben valami új kezdet ígérete vibrál.
Ilona a külvárosban lakott, egy öreg házban, amely egy parkra nézett. Nóra kilenc körül ért oda — a találkozó valójában később kezdődött, de Andrásnak mást mondott. Előbb szüksége volt valakire, aki nem ítélkezik felette.
— Gyere be, ne fagyoskodj — tárta ki az ajtót Ilona, és végigmérte. — Lefogytál. Karikás a szemed. Mit művel veled az a férjed?
A lakás meleg volt és barátságos. Nóra levette a kabátját. Ilona, az édesanyja húga, mindig szókimondó volt. Hatvan körül járt, de fiatalos tartással, rövid hajjal és éles tekintettel.
— Nem tudom, meddig bírom még — vallotta be Nóra, miközben leült a kanapéra. — Egyre inkább az anyja másolata lett. Ma érkezik, egy hétig nálunk marad. És én… én már nem akarok így élni.
— Akkor ne élj így — felelte Ilona, és megszorította a kezét. — Fiatal vagy, tehetséges. Nem kell beleragadnod egy rossz házasságba.
Nóra elővette a telefonját, és megmutatta a számlakivonatot.
— Három hónapja gyűjtök. Minden megtakarításunkat átutaltam erre a számlára. Még nem tud róla.
Ilona halkan füttyentett.
— Száznyolcvanezer forint. Szép munka. Csak vigyázz, ha túl korán rájön…
— Tudom. Ezért sietek. Albérletet keresek, csendben akarok elköltözni. Botrány nélkül.
Több mint egy órán át beszélgettek. Erős tea gőzölgött a bögrékben, előkerült némi keksz is. Ilona felidézte a saját válását húsz évvel korábbról, amikor ő is sokáig tűrt, míg rá nem jött: az élet túl rövid ahhoz, hogy boldogtalanságban teljen.
— Van még valami — mondta végül kissé tétován. — Nemrég találkoztam egy ismerősömmel, Judittal. Az adóhivatalnál dolgozik. Azt mesélte, látta Andrást egy bevásárlóközpontban. Egy nővel és egy kisgyerekkel. A fiúcska úgy egyéves lehetett, világos hajú. András a karjában tartotta. A nő fiatal volt, feltűnő jelenség. Judit először azt hitte, te vagy, de közelebbről látta, hogy nem.
Nóra kezében megállt a csésze. A gyomra görcsbe rándult.
— Tessék?
— Lehet, hogy félreértés — tette hozzá gyorsan Ilona. — Talán egy kolléga a rokonával. De Judit szerint csókolóztak. Szájon. És a kisfiú apának szólította.
A nap hátralévő része ködbe burkolózott. Nóra elment a megbeszélésre, átbeszélte a kávézó terveit, és harmincezer forint előleget kapott készpénzben. A bankjegyek súlya nehéznek tűnt a táskájában. Céltalanul bolyongott a plázában, üzletekbe lépett be, de semmit sem látott igazán. Egyetlen gondolat zakatolt benne: Andrásnak valakije van. És talán gyereke is.
Nem sokkal öt előtt ért haza. Lassan lépkedett fel a lépcsőn, próbálta összeszedni magát. A lakásból sütemény illata áradt — Erzsébet már megérkezett, és otthonosan berendezkedett.
— Na végre, megjött a menyecske — fogadta az anyós a folyosón, miközben a kötényébe törölte a kezét. — Sétálgattál? Én addig kitakarítottam és rendet raktam ebben a felfordulásban.
— Jó estét, Erzsébet — felelte Nóra nyugodtan, és levette a cipőjét.
András a konyhában ült, a telefonját görgette. Felpillantott, bólintott, de a tekintete hűvös maradt.
— Na, sikeres volt a nagy tárgyalás? — kérdezte éllel a hangjában.
— Igen. Megkaptam az előleget.
— Persze — horkant fel. — És mennyit is?
— Harmincezer forintot.
Erzsébet azonnal megfordult a tűzhelytől.
— Harmincezret? Ugyan miért?
— Egy kávézó belsőépítészeti tervéért — válaszolta Nóra, majd elővette a borítékot, és az asztalra tette. — Itt van.
András felbontotta, megszámolta a pénzt. Az arcán először meglepetés suhant át, majd ingerültség.
— Rendben. Tedd be a közös kasszába — nyújtotta vissza.
Nóra visszacsúsztatta a borítékot a táskájába.
— Nem. Ez az én munkám ellenértéke. A saját céljaimra fogom fordítani.
A levegő megfeszült a konyhában, mintha egy láthatatlan vihar készülődne kitörni.