A nevetés egyre közelebbről hallatszott, nyers és kihívó volt, több férfihang keveredett benne. Szavaikat nem lehetett tisztán kivenni, de a hanghordozásuk bizalmaskodó és bántó volt, mintha a ház nem is másé, hanem az övék volna.
Néhány pillanattal később kivágódott a bejárati ajtó.
A küszöbön Krisztina állt, András felesége, Erzsébet két unokájának anyja. A menye mögött három idegen férfi körvonalazódott a félhomályban.
Mindhárman sötét hajúak és barna bőrűek voltak, bőrdzsekit viseltek. A legmagasabb úgy mérte végig Istvánt, mintha rajtakapta volna, hogy betört valaki más tulajdonába.
– Hé, ti meg mit kerestek itt? Tűnés innen, de azonnal!
Erzsébet lassan felegyenesedett. Ötvenhét év alatt sok mindent átélt, de ilyen arcátlansággal még sosem találkozott, még a legrosszabb álmaiban sem.
Krisztina az ajtófélfának támaszkodva bámult rá üres tekintettel. Erzsébet emlékeiben még az a halk szavú, szemérmes lány élt, aki Egerből került a családba, és a körzeti rendelőben dolgozott ápolónőként. Aki a legártatlanabb dicsérettől is elpirult, és az esküvő után két évig magázta őt.
Most egy idegen nő állt előtte: túl rövid szoknyában a tél közepén, kigombolt kabátban, mintha nem is érezné a hideget.
– Minek jöttetek? – kérdezte Krisztina, majd hirtelen csuklott egyet, és megingott a lábán. – Elrontjátok a pihenésünket.
Erzsébet érezte, hogy óvatosnak kellene lennie. A három férfi Krisztina mögött egyértelműen nem udvarias beszélgetésre készült. Mégsem tudta megállni.
– Miféle pihenést? A gyerekeidtől pihensz?
Otthon ül két kicsi anya nélkül, te pedig itt múlatod az időt?
Krisztina arca rezzenéstelen maradt. Úgy nézett rá, mintha idegenekről lenne szó, mintha az ötéves Lilla és a hároméves Márk nem is hozzá tartoznának.
Az egyik férfi, aki Krisztina jobb oldalán állt, rövid szakállt viselt. Gúnyosan felnevetett, majd a nőhöz fordult:
– Tényleg vannak gyerekeid? Ránézésre nem mondaná az ember.
Krisztina csak vállat vont. Ez a közönyös mozdulat, amelyben semmi aggodalom nem tükröződött a saját gyerekei iránt, jobban fájt Erzsébetnek bármilyen sértésnél.
A társaság legzömökebb tagja, rövidre nyírt hajjal és vastag aranylánccal a nyakában, közelebb lépett Istvánhoz és Erzsébethez. Rátette a kezét István vállára, és finoman, de határozottan a kijárat felé terelte.
– Na, gyerünk csak – mondta mézesmázos hangon, amitől az ember hátán felállt a szőr. – Most kezdődik az este legjobb része. Nem kellene útban lenniük.
István teste megfeszült. Erzsébet látta, ahogy férje tarkója elvörösödik, ujjai ökölbe szorulnak. Gyorsan megragadta a kezét, és az ajtó felé húzta.
Három fiatal, akik láthatóan nem sokat törődtek erkölcsi szabályokkal, állt szemben két idős emberrel – az erőviszonyok egyértelműek voltak. Egy hősködés könnyen a mentők érkezésével végződhetett volna.
Kiléptek az udvarra. Az ajtó becsapódott mögöttük, és odabentről ismét felhangzott a nevetés. Valaki zenét kapcsolt, tompa basszus lüktetett át a falakon.
Erzsébet férjére nézett. István a saját telke közepén állt, sápadtan, ökölbe szorított kézzel, remegő ujjakkal.
– Nem értem – szólalt meg rekedten, a visszafojtott indulat elnehezítette a hangját. – Egyszerűen nem fogom fel, mi történik itt.
Erzsébet sem értette. Andrással utoljára egy évvel korábban találkoztak, és azóta semmit nem hallottak a családjáról.
De hogy tizenkét hónap alatt idáig fajuljanak a dolgok – ez felfoghatatlannak tűnt.
Egy évvel korábban, a múlt tél februárjában András felkereste a szüleit. A régi Ladája már alig állt a kerekein, nagyjavításra szorult, autó nélkül pedig nem tudott dolgozni. Egy internetes áruház megrendeléseit szállította ki, miután a gyárból leépítették – ez maradt az egyetlen bevételi forrása.
István akkor nemet mondott. Jobban ismerte a kisebbik fiát, mint András gondolta. A pénzzel sosem bánt felelősen.
Bármennyi került a kezébe, hetek alatt elfolyt: felesleges kütyükre, barátoknak vett ajándékokra, szórakozásra. Talán megjavíttatta volna az autót, de egy hónap múlva újabb gondok jöttek volna – bírságok, meghibásodások, biztosítási díjak.
– Előbb tanulj meg gazdálkodni – mondta akkor István. – Tegyél félre minden hónapban egy keveset. Fél év alatt összegyűlik.
András némán nézett az apjára. A szemében olyan kifejezés ült, amit Erzsébet akkor nem tudott megfejteni – tompa, mély reménytelenség.
Végül felállt, csak annyit mondott: – Értem. – Azzal kiment, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett az egész ház.