Azóta András nem jelentkezett. Nem hívta őket, és a ház felé sem nézett.
Erzsébet akkor még próbálta rávenni Istvánt, hogy engedjen a makacsságából, és keresse fel a fiát. Békejobbot kellene nyújtani – mondogatta. A férje azonban hajthatatlan maradt. „Majd visszajön, ha lenyugszik. Harmincéves ember, ideje megtanulnia felelősséget vállalni” – zárta le a vitát.
Most viszont, a saját nyaralójuk udvarán állva, ahonnan az imént gyakorlatilag kitették őket, Erzsébetben lassan összeállt a kép. Már nem hitte, hogy az autó volt a valódi ok. Valami sokkal komolyabb zajlott András életében. Amikor pénzt kért, talán nem is forintokra volt szüksége, hanem kapaszkodóra.
És ők nem vették észre.
– Hívd fel Andrást – fordult a férjéhez, miközben elővette a telefonját. – Azonnal. Én pedig felhívom Gábort.
István előhalászta a mobilját a kabátzsebéből, kikereste a kisebbik fia számát, és a füléhez emelte. Erzsébet figyelte az arcát: ahogy várakozik, ahogy a hosszú kicsöngések alatt remény csillan a szemében, majd lassan kihuny.
– Nem veszi fel – mondta végül a harmadik próbálkozás után.
Erzsébet közben már tárcsázta Gábort. A nagyobbik fiú a harmadik csengésre válaszolt.
– Szia, anya! Minden rendben? – kérdezte, de a hangjában ott bujkált a feszültség. Gábor gyerekkora óta különös érzékenységgel vette észre a kimondatlan dolgokat.
– Kisfiam… mi történik a testvéreddel? És a gyerekekkel?
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csend volt. Erzsébet hallotta, ahogy a fia levegőt vesz, majd halk neszek árulkodtak róla, hogy félrevonult, talán egy másik szobába ment, hogy nyugodtan beszélhessen.
– A gyerekek nálunk vannak – szólalt meg végül. – Anna vigyáz rájuk. Már hónapok óta itt élnek.
István közelebb lépett, próbált belehallgatni a beszélgetésbe, de Erzsébet intett neki, hogy maradjon csendben. Nem tudott egyszerre figyelni a férjére és a fiára.
– Hogyhogy nálatok? Miért? És András hol van?
– Anya, ez hosszú történet. Ha állsz, inkább ülj le.
Kiderült, hogy András gondjai jóval korábban kezdődtek, még azelőtt, hogy az apjával összeveszett volna. Gábor beszélt, Erzsébet pedig olyan dolgokról szerzett tudomást, amelyekről addig fogalma sem volt.
Krisztina Márk születése után változott meg. Lilla érkezésekor minden rendben zajlott, de a második terhesség és a szülés mintha megtörte volna benne valamit.
Ellátta a kisbabát, amikor sírt, megetette, tisztába tette, aztán visszafektette a kiságyba. Nem gügyögött hozzá, nem simogatta, nem mosolygott rá. Csak a szükséges minimumot tette meg.
Napokon át feküdt a kanapén, arccal a fal felé fordulva, vagy a konyhában ült, és mereven bámult maga elé.
András eleinte kimerültségre gyanakodott. Az interneten olvasott a szülés utáni depresszióról, és abban bízott, hogy idővel elmúlik. Azt gondolta, egy-két hónap, és Krisztina visszatalál önmagához.
Addig is egyre több terhet vett a vállára: főzött, takarított, Lillával foglalkozott, éjszaka ő kelt fel Márkhoz.
De a helyzet nem javult.
Gábor véletlenül jött rá, mekkora a baj. Egy nap beugrott hozzájuk előzetes egyeztetés nélkül, és azt látta, hogy Krisztina torkaszakadtából ordít az ötéves Lillával, amiért kiöntötte a gyümölcslevet.
Úgy kiabált, hogy a kislány a sarokba húzódva reszketett. A másik szobában Márk már ki tudja mióta sírt.
András nem volt otthon. Reggel nyolctól este tízig dolgozott, csomagokat szállított ki, hogy valahogy fenntartsák magukat.
Gábor akkor komolyan beszélt Krisztinával. Orvost, pszichológust javasolt, bárkit, aki segíthetne. A nő azonban visszautasította. Azt hajtogatta, semmi baja, mindenki békén hagyhatná már az okoskodásával, ő igenis jó anya.
Este András is kérte a bátyját, hogy ne avatkozzon bele a házasságukba. Azt mondta, megoldják ketten.
Gábor akkor nem erőltette tovább – és most bánta.
Később Krisztina egyre gyakrabban tűnt el otthonról. Eleinte csak néhány órára ment el, aztán egész napokra. Végül előfordult, hogy csak hajnalban esett haza, vagy egyáltalán nem is jött vissza.
– András hajnali háromkor hívott egyszer – folytatta Gábor. – Azt kérdezte, nincs-e nálunk Krisztina.
Egész nap dolgozott, hazament, és a gyerekeket egyedül találta. Éhesen. Lilla altatta el az öccsét, mert nem volt más, aki megtegye. Ötéves, anya… ötéves, és már úgy viselkedik, mintha felnőtt lenne.
Erzsébet torka elszorult.
– Krisztina a bankkártyájáról is levett pénzt – tette hozzá Gábor. – András így is alig tudta fizetni a számlákat, és egyszer, amikor élelmet akart venni, kiderült, hogy a számlán nulla forint maradt. Mindent felvett.
– Miért nem szóltatok nekünk? – kérdezte halkan Erzsébet.
– András nem engedte. Szégyellte. Azt hitte, egyedül is megoldja. Attól félt, ha megtudjátok, csak azt mondjátok majd, hogy… ő rontott el valamit.