Erzsébet már az autópályán ülve nyugtalanságot érzett, amikor az Eger felé vezető úton a havas mezők és elszórtan megbúvó apró falvak suhantak el mellettük. Nem tudta volna megmondani, miért szorul össze a gyomra, de a rossz érzés kora reggel óta nem tágított mellőle.
– Valami nincs rendben – szólalt meg halkan.
István csak félmosollyal reagált, tekintetét az úton tartotta. Az ablaktörlők egyenletes surrogással söpörték le a szélvédőről az apró jégszemcséket, a monoton hang idegesítően visszhangzott az utastérben.
– Kevesebb természetfeletti műsort kellene nézned – jegyezte meg könnyedén. – Ugyan mi történhetne? Mindjárt ott vagyunk, befűtjük a szaunát, és végre pihenünk egyet. Jó lesz kiszakadni a városból.
Erzsébet nem folytatta. Évtizedek alatt megtanulta, mikor érdemes vitába szállni a férjével, és mikor teljesen felesleges. István most kikapcsolódni akart, nem gondolkodni baljós előérzeteken. Hatvanegy éves volt, a vérnyomása gyakran ingadozott, az orvosa pedig kifejezetten kérte, kerülje a feszültséget. Minek zaklatni olyasmivel, amire nincs bizonyíték?
Letértek a főútról a földes bekötőútra, amely a hétvégi házakhoz vezetett. Erzsébet minden kanyart ismert: ott állt a hatalmas öreg tölgy, amely három évtized viharaival dacolva maradt talpon, kicsit arrébb pedig a régi téesz-istálló romjai meredeztek.
A telket 1993-ban vásárolták meg, amikor a környéken még működött a kis falusi bolt. Az akkori tulajdonosok a városba költöztek, és szinte jelképes összegért adták el a magas belmagasságú, téglából épült bolthelyiséget a hozzá tartozó nagy udvarral. Ők ketten alakították át lakható házzá. Akkoriban biztosak voltak benne, hogy ez lesz a családi fészek, ahol majd a gyerekeik és az unokák gyűlnek össze nyaranta.
Az autó a kapu előtt állt meg. István leállította a motort, és a kabátzsebében kezdte keresni a lakat kulcsát, de Erzsébet szíve máris hevesebben vert.
– István… – szólt alig hallhatóan, és a kapu felé intett.
A kétszárnyú vaskapu résnyire nyitva állt, a két szárny között sötét csík húzódott. A lakatnak nyoma sem volt.
István kiszállt, odalépett, és teljesen kitárta a kaput. Erzsébet követte. A hó a kertben összevissza volt taposva, mintha egész társaság járt volna ott. Különböző méretű lábnyomok vezettek a ház bejáratához, a szaunához, a fészerhez, és keresztezték egymást. Nyilvánvaló volt, hogy valaki hosszabb időt töltött itt, és mindent alaposan szemügyre vett.
Összenéztek. István arca megkeményedett, és szó nélkül a bejárat felé indult. Erzsébet mögötte lépdelt, miközben a benne motoszkáló félelem egyre erősödött. A sejtése nem volt alaptalan – és ez csak tovább rontott a helyzeten.
A bejárati ajtó sem volt bezárva. A zár épnek tűnt, a nyelv a helyén volt, mégis engedett az első érintésre. Olyan volt, mintha aki távozott, csak egy pillanatra ment volna el, és bármikor visszatérhetne.
– Lehet, hogy Gábor jött ki a barátaival? – vetette fel István, de a hangjából érződött, hogy ő maga sem hiszi.
Az idősebb fiuk sosem tett volna ilyet. Gábor mindig előre telefonált, és engedélyt kért. Harminckét évesen, rendőrként dolgozva különösen ügyelt a rendre. Titokban biztosan nem jött volna, és főleg nem hagyott volna maga után ilyen felfordulást.
Bent ugyanis káosz fogadta őket.
A nappaliban valaki a kanapén aludhatott anélkül, hogy rendbe tette volna maga után. A takaró a földön hevert, a párna a szoba túlsó sarkában landolt. Az asztalon üres palackok, zsíros tányérok, félig elfogyasztott ételek maradványai.
Erzsébet szó nélkül elővett egy rongyot a mosogató alól, és letörölte az asztalt. István egy nagy zsákba gyűjtötte a palackokat. Szinte egy órán át dolgoztak némán, mindketten a saját gondolataikba merülve. Erzsébet elmosta a halomban álló edényeket, súrolta az odaégett lábast. István kivitte a szemetet, felsöpörte a padlót, majd kiszellőztette a helyiségeket.
Amikor végre ismét lakhatónak tűnt a ház, Erzsébet fáradtan rogyott le egy székre. Karjai sajogtak, a dereka lüktetett. Ötvenhét évesen már nem úgy bírta a munkát, mint harmincévesen.
– Zárat kell cserélnünk – mondta István, miközben leült vele szemben. – Valaki biztosan másolatot készített a kulcsról. Tartalék példány csak a gyerekeknél van.
Erzsébet válaszolni készült, amikor motorzúgás ütötte meg a fülét. Egy autó gördült a kapu elé, majd megállt. Ajtók csapódtak, és férfias nevetés hallatszott kintről, amely baljósan visszhangzott a téli csendben.