Lilla szinte beleszédült az összegbe, amikor kimondták. Petra azonban rezzenéstelen arccal bólintott.
– Rendben van, kezdhetjük a kezelést – jelentette ki határozottan.
Lilla csak találgatni tudott, honnan teremtette elő a pénzt. Talán kölcsönt vett fel. Vagy Márk küldött neki titokban valamennyit, és erről nem beszél? Bár ha valóban így történt, jobb lett volna, ha közvetlenül neki utalja – ő megfontoltabban osztotta volna be.
Az új fogsorral Lilla végül állást kapott a helyi könyvtárban. Ott ismerkedett meg Gergővel, aki egy év múlva már arra kérte, költözzön hozzá. A lakást meghagyta Petrának és a fiúknak, hadd maradjanak otthon, biztonságban. Gergő segített felkutatni Márkot az interneten, és Lilla – némi habozás után – írt is neki. A válasz nem váratott sokat magára: a fia bevallotta, hogy tartott az anyja szemrehányásától. Azt írta, rátalált élete párjára, és nem tervezi, hogy visszatér. Lillát mélyen elszomorította a levél. Gyötörte a gondolat, vajon ő rontott-e el valamit a nevelésében. Petra azonban lecsillapította: nincs itt hibás, egyszerűen ilyen az élet.
Eltelt három esztendő. Petra továbbra is egyedül nevelte a két fiút, nem engedett közel magához senkit, pedig Lilla már nem ellenezte volna, ha új társa akad. Ő és Gergő közben beszereztek egy francia bulldogot; esténként kéz a kézben sétáltatták, és Lilla csendes, meleg boldogságot érzett. Hetente egyszer ellátogatott az unokákhoz, akik immár természetesen szólították nagymamának. Mindig rácsodálkozott, milyen gyorsan nőnek.
Egy délután felszaladt a harisnyája.
– Balázs, tudod, hol tartja anyukád a körömlakkját? – fordult a nagyobbik fiúhoz.
– Fogalmam sincs – vont vállat a gyerek. – Nézz körül a szobájában, ott őrzi a kacatjait.
Lilla a fiókokat húzogatta, benézett a szekrénybe. Semmi rossz szándék nem vezette, csupán lakkot keresett. Ekkor megpillantott egy köteg fehér borítékot. A kíváncsiság erősebb volt nála: felnyitotta az egyiket. Kisbabáról készült fényképek lapultak benne. A hátoldalukon felirat: egy hónapos, két hónapos, három hónapos. Hosszú ideig csak nézte a képeket, nem értette. Leült az ágy szélére, gondolkodott, próbálta összeilleszteni a mozaikdarabokat. Végül beugrott neki, hogy Petra egyszer említette: az egyik orvos a rendelőben „segít” gyermektelen pároknak – egészséges fiatal nőket közvetít, néha petesejtet is adnak. Jó pénzt fizetnek érte, és mindenki elégedett.
Lilla a tükörbe pillantott. A fogai valóban sokba kerültek. Túlságosan sokba.
Gondosan visszatette a borítékokat a helyükre. Körömlakkot nem talált, így szakadt harisnyában maradt. Megvárta Petrát, aki késő estig dolgozott a magánklinikán, ahol hosszú műszakok váltották egymást. Amikor a lánya hazaért, Lilla szorosan átölelte.
– Kislányom, miért hajszolod így magad? Pihenned kellene, élni egy kicsit, megismerni valakit. Még fiatal vagy. Márk nem ér ennyi lemondást.
Petra az anyja vállára borult, és sírni kezdett.
– Na, na… – simogatta Lilla. – Ne keseregj. Minden rendeződni fog. Arra gondoltam, a lakást a nevedre íratom. Így igazi menyasszony leszel, hozománnyal. A fiúk már nagyok, ideje, hogy magadra is gondolj.
Lilla szemében is könny csillant, de sírni régóta nem engedte meg magának. Mégis megnyugtatta a tudat, hogy az a kislány él, és bizonyára szeretetben nevelkedik. Petra pedig – ha úgy alakul – még szülhet egy saját lányt is. Nem késett még el vele.