Petra időközben elhelyezkedett takarítóként valahol a város másik végén, lépcsőházakat mosott fel. Azokon a napokon, amikor a rendelőben nem volt beosztva, rohant a másik munkájára. Úgy tűnt, anyagilag valóban fellélegezhettek kicsit, mégis Lilla egyre bosszúsabb lett, mert a pluszpénz szerinte oktalan dolgokra ment el: hol egzotikus gyümölcs került az asztalra, hol marhahús rotyogott a fazékban.
– A gyerekeknek szakadt a cipőjük, ő meg telepakolja a hűtőt minden földi jóval! – zsörtölődött Lilla.
Nem sokáig maradt azonban homályban a dolog. Igaz, nem ő jött rá magától; a lépcsőház előtti padon ülők szolgáltatták az információt.
– Petra talán babát vár? Csak nem szarvakat növeszt Márknak? – kérdezte félhangosan az egyik szomszéd.
Mindenki tudta, hogy Márk külföldön vállalt munkát. A hír, hogy Petra állapotos, villámként csapott le. Lilla napokig figyelte a lányát, aztán nem kerülgette tovább a témát.
– Mondd meg, ki az apja annak a gyereknek? – szegezte neki.
– Semmi közöd hozzá, anya – préselte össze a száját Petra.
– De igenis közöm van! Az én lakásomban élsz. Nem hagyom, hogy így bánj Márkkal. Ha hazajön, mit felelek neki? Hogy nézek majd a szemébe?
– Nem fog hazajönni! – csattant fel Petra indulatosan. – Elhagyott minket. Ideje elfogadnod.
– Ne beszélj butaságot! Márk nem ilyen ember, felelősségteljes. Talán bajba került, talán nem engedik haza. Türelem kellene, nem más férfiak után futkosni.
Erre Petra előkapta a telefonját, gyors mozdulatokkal megnyitott valamit, és Lilla orra alá tolta a kijelzőt.
– Várj már, nem látok így semmit – hőkölt vissza Lilla, és távolabb tartotta a készüléket. – Mi ez?
A képen Márk szélesen mosolygott, karját egy hófehér fogsorú, szőke nő derekára fonta. A háttérben pálmafák zöldelltek, mintha egy utazási iroda plakátjáról léptek volna elő.
– Ő az új felesége. Velem elvált, csak épp nem sietett közölni. Nem jön vissza, anya. Soha.
Lilla alig értett valamit az internet világából, és nem volt kedve Petrától további magyarázatot kérni. A legidősebb unokájához fordult inkább. A fiú komoran nézett rá.
– Ha tudni akarod, keresd meg te az oldalát. Én nem fogom. Áruló – mondta halkan.
– Ne hívj nagymamának, kértelek már – szólt rá Lilla.
A gyerek ugyanúgy forgatta a szemét, mint Petra, aztán hátat fordított.
Attól a naptól Lilla nyugtalansága nem csillapodott. Képtelen volt elhinni, hogy a fia ilyen könnyedén hátat fordítson a családjának; biztos félreértés az egész – ismételgette magának. Petra növekvő hasa viszont kézzelfogható valóság volt, és ez félelemmel töltötte el. Nem tudta, melyik lehetőség rémisztőbb: hogy az ismeretlen férfi eltűnik majd, és rá marad egy újabb gyerek terhe, vagy hogy Petra fogja a fiúkat, és külön költözik. Gyakran hangoztatta, hogy vágyik a csendre és a rendre, de ha komolyan belegondolt, összeszorult a szíve. Nem pusztán a pénz miatt – abból az apróhirdetésekből nem lehetett megélni –, hanem mert a fiúkat szerette, még ha örökmozgók is voltak.
Néha arról ábrándozott, bárcsak Petra elmenne ahhoz a férfihoz, akihez köti az új élete, a gyerekeket pedig rábízná. „Csak a pénzt hozza, mi majd boldogulunk” – morfondírozott magában.
Petra hasa hónapról hónapra kerekedett, a hűtőszekrényben pedig egyre több lett a gyümölcs és a hús, mintha a bőség önmagában is bizonyítani akarná, hogy a történetnek még koránt sincs vége.