Ahogy telt az idő, Petra pocakja egyre látványosabban gömbölyödött, a ház előtti padon pedig nem akartak elcsendesedni a találgatások. A szomszédasszonyokat égette a kíváncsiság: vajon kitől vár gyereket? És ha őszinte akart lenni magához, Lillát is furdalta a kérdés. Petra sosem mutatta be a férfit, még csak szóba sem hozta.
– Csak nem faképnél hagyott? – szegezte neki egyszer Lilla.
– De, elment – felelte Petra közönyösen.
Ám amikor Lilla rákérdezett, hogy akkor ki hordja haza a drága húsokat és a friss gyümölcsöt, a válasz már más volt.
– Ő az, mama. Persze hogy ő – mondta Petra, és ezzel lezártnak tekintette a témát.
Lillát ez bosszantotta. Nem azért nevelte fel Márkot annyi áldozattal, hogy valami ilyen nő oldalán kössön ki! A fia mindig szófogadó, jó természetű gyerek volt, igazi büszkeség. A férje annak idején hallani sem akart több gyerekről, mintha előre megérezte volna, hogy nem adatik neki hosszú élet. Lilla később egyszer próbált új társat hozni a házhoz, de amikor az a férfi kezet emelt Márkra, azonnal ajtót mutatott neki. Inkább maradt egyedül. Mostanában azonban egyre gyakrabban ábrándozott arról, hogy talán mégis kellene valaki mellé. De hogyan? A lakás tele volt Petrával és az unokákkal – legfeljebb neki kellene máshová költöznie. Néha elképzelte, hogy Márk hazatér, kifizetteti a fogait, ő pedig elhelyezkedik a könyvtárban, ahol majd megismer egy tekintélyt parancsoló, művelt férfit, és végre saját boldogságot is épít magának.
A szülés közeledtével Petra egyre ingerültebb lett, könnyen elsírta magát. Nem volt nehéz kitalálni, miért: a férfi láthatóan nem hívta magához. A házban sokan suttogták, hogy bizonyára nős lehet. Petra kislányt hordott a szíve alatt, és Lilla titokban sóhajtozott: lám, ha akar, tud lányt is szülni.
Petra a kiírt időpont előtt befeküdt a kórházba, Lillára hagyva a fiúkat és egy hosszú listát minden apró teendőről. Mintha Lilla nem nevelt volna már fel egy gyereket! Pénzt is adott hátra, de Lilla az unalomig ismert almák helyett inkább kólát és chipset vett a fiúknak. Ugyan, néha belefér egy kis csintalanság.
A szülésről nem értesítette. Öt nap múlva egyszer csak betoppant: sápadtan, karikás szemmel, lapos hassal.
– Hol a kislány? – kérdezte Lilla döbbenten.
– Nincs… – suttogta Petra. – Nincs babám.
És zokogásban tört ki.
Hogy pontosan mi történt, Lilla sosem tudta meg. Petra hallgatott. A kanapén feküdt, arccal a fal felé fordulva, és némán sírt. A tej belövellt, a melle begyulladt, Lilla pedig káposztalevéllel és vodkás borogatással próbált enyhíteni a fájdalmán.
– Ugyan már, ne emészd magad – próbálta vigasztalni. – Minden okkal történik. Majd ha Márk hazajön, lesz még kislányotok.
Erre Petra még hevesebben zokogott, Lilla pedig sértetten hallgatott el: nem értette, mivel bántotta meg.
Petra lassan állt talpra, de a munkába menekült. Alig lehetett otthon látni.
– Mama, hagyja az apróhirdetéseket. Inkább foglalkozzon a fiúkkal, magának jobban megy a tanulás velük. A pénzt majd megkeresem én.
És valóban: rendezte a lakbérhátralékot, új cipőt és kabátot vett a gyerekeknek, sőt még internetes telefont is. Lilla szidta volna a költekezésért, de Petra inkább kézen fogta, és elvitte egy fogászati rendelőbe. Ott közölték velük a kezelés árát, és Lillának egy pillanatra kihagyott a szíve a hallott összegtől.