Lilla rendíthetetlenül hitte, hogy a fia egyszer csak betoppan az ajtón. Az anyai ösztöne azt súgta, hogy Márk él, és vissza fog térni hozzájuk. A menye azonban úgy rendezte be az életét, mintha már özvegy volna: túladott Márk fényképezőgépén, eladta a síléceit, sőt még az apjától örökölt, láncon hordott zsebórát is pénzzé tette.
– Anyu, mégis miből éljünk? – vágott vissza ingerülten Petrа, valahányszor Lilla szóvá tette a dolgot.
Való igaz, a megélhetés egyre nehezebbé vált. Petra védőnőként dolgozott a nőgyógyászati rendelőben, Lilla viszont képtelen volt munkát vállalni: az elülső fogai annyira tönkrementek, hogy szégyellt emberek közé menni. Márk megígérte, hogy keres annyit, amiből rendbe hozatja az anyja fogsorát, és Lilla hitt neki. Petra viszont azt hajtogatta, hogy egyszerűbb lenne mindet kihúzatni, és műfogsort csináltatni.
– Az én koromban? – háborodott fel Lilla. – Még fiatal vagyok én ahhoz, hogy kivehető fogsort hordjak! Ne csinálj belőlem vénasszonyt!
Az unokáknak sem engedte, hogy nagymamának szólítsák; ragaszkodott hozzá, hogy egyszerűen Lillának hívják. Petra ilyenkor csak forgatta a szemét, pedig ha valaki, hát ő is felelős volt azért, hogy Lilla ilyen korán nagyszülő lett. Márk húszéves volt, amikor megszületett az első fiú, a második pedig szinte rögtön utána érkezett. Lilla titokban kislányra vágyott, de két örökmozgó fiú jutott neki, akik felforgatták az egész lakást; a szomszédok gyakran dörömböltek a radiátoron a zaj miatt.
Hogy pontosan milyen munkát ajánlottak Márknak, arról Lilla semmit sem tudott. A fia Petrának sem beszélt róla, és talán jobb is így – a menye szeretett fecsegni, pillanatok alatt szétkürtölte volna mindenkinek. Az emberek pedig rosszindulatúak, gondolta Lilla, könnyen elkiabálják a szerencsét. Azért fájt neki, hogy őt sem avatta be Márk, mert biztos volt benne, hogy ő megőrizte volna a titkát. „Majd ha hazajön, elmondja” – biztatta magát.
Egy időben már eljutott a fogorvoshoz is, és majdnem rászánta magát a műfogsorra, amikor értesítést kaptak, hogy kikapcsolhatják náluk a gázt. A lakbértartozásuk hatalmasra nőtt – Lilla nem értette, Petra hogyan hagyhatta idáig fajulni a helyzetet. A fiúk ruhája szinte égett rajtuk: alig vett nekik új nadrágot, máris kiszakadt térdnél. Mindketten iskolások voltak, Petra pedig panaszkodott, hogy mennyibe kerül a tanszer, és az iskola is folyton pénzt kér. Lilla ezt túlzásnak érezte. „Nem mennek fizetős angolra, és akkor mi van?” – mondogatta. – „Márk például németet tanult, mégis Amerikában dolgozik, és boldogul.”
– Ha lennének rendes fogaim, elmennék a szülői értekezletre, és helyretenném őket – jelentette ki gyakran. – El kellene olvasni az oktatási törvényt! Az oktatás a Magyar Köztársaságban ingyenes. Neked sem ártana egy kis olvasás.
– Anyu, mikor olvassak? – sóhajtotta Petra fáradtan. – Mire végigcsinálom velük a leckét, a betűktől is rosszul vagyok.
Lilla azonban nem akart senki nyakán élni. Elhelyezkedett, és hirdetéseket ragasztott a lépcsőházak falára. Először újságkihordással próbálkozott, de a térdei nem bírták a cipekedést. A plakátragasztás kevesebbet fizetett, mégis számított minden forint. Többnyire esténként indult útnak, sötétben, mert szégyellte a hiányos fogsorát; úgy érezte, az emberek úgy méregetik, mintha hajléktalan volna. Pedig könyvtáros családból származott, generációk óta ezt a hivatást űzték. Csakhogy könyvtárban beszélni kell, és fogak nélkül ez számára megalázó lett volna.
Az unokák körül is kivette a részét a teendőkből: ő ment értük az iskolába, elkísérte őket különórákra, edzésre, és igyekezett rendet tartani körülöttük, amennyire tőle telt, miközben egyre inkább érezte, hogy a család sorsa lassan új irányt vesz.