…és ebből elegem van.
A tekintetem a kerti asztalra tévedt. Ott állt egy hatalmas, kétliteres citromos üdítő, rikító címkével, mintha csak dicsekedni akarna.
– Ezt is TE rendelted az én pénzemből? – emeltem fel az üveget, és éreztem, ahogy bennem valami végleg átbillen.
– Igen… – felelte bizonytalanul Gábor. Már nem volt olyan magabiztos. A szemében megjelent valami óvatos félelem; talán felfogta, hogy most tényleg túllőtt a célon.
– Akkor fogadd szeretettel a visszajárót.
Egyetlen mozdulattal a feje fölé borítottam az egészet. A ragacsos ital végigömlött a haján, csorgott az arcán, befolyt a pólója nyakán. Ott állt ledermedve, száját tátva, mintha a szavak is beleragadtak volna a cukros lébe.
A következő pillanatban elszabadult a pokol. Az anyósa sikítani kezdett, mintha nem üdítőt, hanem maró savat zúdítottam volna rá a fiára. A gyerekek visítozva nevettek, élvezték a jelenetet. A kutya ugatva körözött Gábor körül, és lelkesen próbálta felnyalni a padlóra csöpögő édes tócskákat. A sógornője szalvétákért kapkodott, az após pedig komoran felállt, és úgy nézett rám, mintha valami szörnyet látná.
– Te… te… – hebegte Gábor, miközben az arcát törölgette. De már mindegy volt, az ital átáztatta a ruháját.
– Mindig tudtam, hogy nincs ki mind a négy kereke – jajveszékelt az anyja. – Gáborom, hogy vehettél el egy ilyen nőt? Mi előre szóltunk! Egy rendes asszony ilyet nem tesz!
Ó, a jól ismert lemez. A „rendes asszony”. Mintha létezne egy gyár, ahol sablon alapján gyártják a nőket, használati útmutatóval együtt.
– Hogy beszélsz az idősebbekkel? – szólalt meg végre az após is. – Semmi tisztelet nincs benned!
– A tisztelet nem jár alanyi jogon – feleltem higgadtan, és a szemébe néztem. – Azt ki kell érdemelni. Ti pedig folyamatosan átlépitek a határaimat. Én is ember vagyok, nem díszlet.
– Indulunk – jelentette ki az após, és már intett is a többieknek. – Mindenki szedje össze magát!
– És te? – fordultam Gábor felé. – Te is velük mész?
Az arcán zavar tükröződött. Olyan volt, mint aki először kerül döntéshelyzetbe. Maradjon velem, és vállalja a következményeket? Vagy kövesse a szüleit, ahogy mindig?
– Természetesen velünk jön! – csapott le az anyja a karjára. – Nem maradhat itt egy ilyen… egy ilyen…
– Egy ilyen nővel, aki nem hagyja magát sárba tiporni? – fejeztem be helyette. – Aki mer nemet mondani? Aki nem hajlandó cselédként viselkedni?
Gábor csak nézett hol rám, hol az anyjára. Szótlanul.
– Dönts – mondtam halkan. – Ha maradsz, leülünk és komolyan beszélünk arról, ami történt. Ha elmész velük… akkor fogalmam sincs, hogyan tovább.
Láttam rajta a vívódást, de az anyja ujjai egyre szorosabban kapaszkodtak a karjába.
– Gyere, Gábor. Csak hisztizik – legyintett.
És ő elindult. Szó nélkül. Lehajtott fejjel, mint egy engedelmes kisfiú.
– Gábor! – szóltam utána. – Ha most kimész azon a kapun, köztünk minden megváltozik. Érted?
Megtorpant egy pillanatra, de nem fordult vissza. Csak összehúzta a vállát, és ment tovább.
Pár perc múlva mind elhajtottak: a szülei, a testvére a családjával, még a kutya is. És Gábor is velük ment. Én pedig ott maradtam egyedül a nyaralóban. Az asztalról lekapkodott ételes zacskóval a kezemben, szétszórt szalvétákkal és ragacsos padlóval.
Sokáig takarítottam. Nem azért, mert féltem volna bárki ítéletétől, hanem mert a káosz fojtogat. Felmostam, letöröltem az asztalt, elpakoltam a tányérokat. Közben végiggondoltam mindent.
Este kiültem a verandára.
A telefonom néma maradt. Biztosan most elemezgetik, mennyire „borzalmas” vagyok. Talán már diagnózist is felállítottak rólam, és együtt sajnálják szegény Gábort, aki szerintük egy „nem egészen normális” nő hálójába került.
És tudjátok mit? Egy cseppet sem érdekelt.
A nap lassan lebukott a horizont mögött, az ég narancsba és lilába öltözött. Arra gondoltam, mi jön ezután. Két napom van még itt, ebben a csendben. Aztán majd kiderül.
Lehet, hogy Gábor ráébred, mekkorát hibázott. Az is lehet, hogy ez volt a végpont.
És abban a pillanatban az utóbbi lehetőség egyáltalán nem tűnt ijesztőnek.