– Na, mit szólsz? Jól sikerült a meglepetés? – kérdezte önelégült vigyorral. – Mindent én intéztem. A te bankkártyáddal fizettem. Tessék, élvezd!
Az én kártyámmal?
Egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam.
Nálunk a kezdetektől külön kassza van. Mindketten dolgozunk, mindkettőnknek saját számlája és kártyája van. A közös kiadásokat felezzük – lakbér, rezsi, bevásárlás. Ebben egyeztünk meg még az elején, és ő pontosan tudta, mennyire ragaszkodom ehhez.
A saját számlám az én biztonságom. Az az én pénzem.
És ő szó nélkül hozzányúlt, majd elköltötte valamire, amiről világosan megmondtam, hogy nem kérem?
– A kártyámat használtad? – kérdeztem halkan, még mindig abban bízva, hogy csak provokál. Hogy mindjárt elneveti magát, és azt mondja: „Ugyan már, csak ugratlak, nyugi.”
– Igen – vont vállat közönyösen, mintha egy doboz gyufáról lenne szó.
– Tehát közlöm, hogy nem akarok vendégeket, erre te idehozod az egész rokonságot, és még az én pénzemből rendelsz ételt, hogy bizonyíts valamit?
– Ugyan már, Lillácska – szólt közbe az anyja mézes-mázos hangon. – Miféle számolgatás ez férj és feleség között? Egy család vagytok!
Mindig ezt csinálja. Beleszól. Minősít. Kioktat, hogyan kellene élnünk. Gábor pedig soha nem állítja le, mert szerinte „anya csak jót akar”.
– Az egy család, ahol tisztelik egymást. Nem ott, ahol valaki a másik pénzéhez nyúl engedély nélkül! És kérem, ez a mi beszélgetésünk!
– Most tényleg sajnálod rá? – nézett rám Gábor fölényesen, mintha rajtakapott volna valami szégyellnivalón. – Ez csak egy családi összejövetel!
– És engem megkérdezett bárki, hogy szeretnék‑e ilyen „összejövetelt”? – felemeltem a hangom, mire a gyerekek elcsendesedtek. – Azt mondtam, nyugalmat akarok. Pihenni a munkától, az emberektől, a főzéstől. Ennyire bonyolult ezt megérteni?
– Halljuk ám, mit mondasz! – fújt egyet a húga. – Mintha valami idegenek lennénk. A család jött látogatóba.
Pontosan tudta, hogy tiltakozni fogok. Direkt csinálta. Hogy a rokonság előtt úgy állítson be, mint egy zsugori, szívtelen nőt, aki nem képes befogadni a férje családját. Hogy ő legyen az áldozat, én pedig a „rossz feleség”, aki számolja a forintokat.
Néhány másodpercig csak álltam, és végignéztem rajtuk. Gábor diadalittas arcán. Az anyja szemrehányó tekintetén. A kíváncsian pislogó gyerekeken. A sógort, aki jóízűen falatozott.
És akkor átbillent bennem valami.
Fogtam egy nagy szemeteszsákot, az asztalhoz léptem, és elkezdtem belelapátolni mindent. Saláták, hidegtálak, a gondosan elrendezett húsok – egyenként tűntek el a fekete műanyagban.
– Mit művelsz?! – sikoltotta az anyósom.
– Elment az eszed! – hápogott a húg.
– Ez menő! – súgta izgatottan a nagyobbik unokaöcs.
– Te élősködő! – fordultam Gábor felé. – Bosszút akartál állni? Viccesnek gondoltad? Ha az étel az én pénzemen lett kifizetve, az én beleegyezésem nélkül, akkor az az én döntésem, mi lesz vele!
Gábor felpattant. Az arca vörös volt a dühtől. Ilyennek még sosem láttam. Általában sértett hallgatásba burkolózik, vagy gúnyolódik – a nyílt harag nem volt rá jellemző.
– Teljesen meghibbantál! Mindenki előtt lejáratod magad! Nem szégyelled magad?
– És te? – csattantam fel. – Felnőtt férfi létedre úgy viselkedsz, mint egy sértődött kisgyerek! Ahelyett, hogy megbeszélnénk, kompromisszumot keresnénk, a hátam mögött megszervezed ezt a… cirkuszt!
– Csak azt akartam, hogy végre normális feleség legyél! – vágta oda. – Olyan, aki szívesen látja a rokonokat, nem pedig önző módon elutasítja őket!
Most már értettem. „Normális feleség.” Olyan, mint az anyja: mindig kész kiszolgálni, soha nem tiltakozik.
– Gábor, ha valaki engedély nélkül vesz el pénzt, az lopás. Ha szándékosan ártani akar, az aljasság. Ha pedig a családját használja fel arra, hogy nyomást gyakoroljon a társára, az manipuláció. És én ebbe belefáradtam.