Minden egyes nyár ugyanazzal a jelenettel indul. Ahogy megérkezünk a nyaralóba, Gábor rokonsága szinte varázsütésre „véletlenül” arra jár. „Beugorhatnánk? Csak egy pillanatra!” – írják vagy telefonálják, mintha tényleg nem készültek volna rá már napok óta.
„Ott aztán igazi a levegő, napsütés, nyugalom…”
„Mi nem leszünk teher, hozunk ezt-azt!”
A „hozunk ezt-azt” az ő olvasatukban annyit jelent, hogy vesznek pár szem almát, egy zacskó chipset, meg fejenként egy-egy jégkrémet, ami jó eséllyel elolvad, mire megérkeznek. És ezzel szerintük le is tudták a vendéglátáshoz való hozzájárulást.
A főzés, az asztal megterítése, a mosogatás, az összepakolás természetesen rám marad. Mindig. Náluk ez így természetes, így szokták meg.
Gábor hagyománytisztelő családban nőtt fel, ahol a nő egyet jelent a konyhával és a háztartással, a férfi pedig a pénzkereső, aki estére jogot formál a kanapéra. Az apja a mai napig nem mosogat, és fogalma sincs, hol tartják otthon a mosóport.
Az anyósa büszkén meséli, hogy három évtized alatt egyszer sem engedte a férjét vacsorát készíteni.
„A férfit a felesége keze főztjének kell jóllakatnia” – ismételgeti áhítatos hangon, mintha valami szent szöveget idézne.
Ebben a közegben szocializálódott a férjem, és őszintén nem érti, miért nem lelkesedem azért, hogy minden hétvégén éttermet csináljak a nyaralónkból a teljes rokonság számára. Öt éve tart a házasságunk, és azóta vívjuk ezt a csendes – néha egyáltalán nem csendes – harcot.
Én próbálok határokat húzni. Ő rendszeresen átlépi őket.
– Lilla, hát ők a családunk! – néz rám könyörgő szemekkel, mintha legalábbis árvaházba akarnám adni őket. – Hogy mondhatnánk nemet a sajátjainknak? Nem egy baráti társaságot hívok!
Ez a tekintet az első két évben még meglágyított. Aztán megtanultam ellenállni.
– Gábor, amikor megvettük ezt a helyet, abban maradtunk, hogy ide pihenni járunk. Mi ketten. Nem a szüleid, nem a húgod, nem a sógorod, nem az unokaöcséid. Mi.
– De hát ők segítenek!
Ez a kedvenc érve. „Segítenek.”
Segítség volt, amikor az apósom kioktatta, hogyan kell lekvárt főzni, miközben életében nem tett fel még egy teáskannát sem? Vagy amikor az anyósa „segített” teríteni, és közben megjegyezte, hogy az ő idejében a terítőt keményítővel vasalták ki az anyós kedvéért, és műanyag pohárból inni bizony illetlenség?
– Igen, mint legutóbb: a húgod leül a gyerekekkel, akik üvöltve rohangálnak. Anyád királynői pózban osztogatja az utasításokat, mit hogyan csináljak. Apád külön választja a társaságot „nők a tűzhelynél” és „férfiak a grillnél” csoportra.
A sógorod előveszi a kis üvegét, és előadja a régi, poros vicceit. Te pedig büszkén mutogatod az új telefonodat, és részletesen ecseteled, mennyire bejött az élet. Én meg újra a konyhában állok. Köszönöm, ebből nem kérek!
Emlékszem, egyszer háromféle salátát készítettem, főételt, köretet és még desszertet is. Az anyósa ártatlan arccal megkérdezte: „Gyümölcs nem lesz?” Gábor pedig lelkesen bólogatott.
És persze én indultam el a boltba, míg ők a pavilonban üldögéltek, teát kortyolgattak és majszolták azokat a süteményeket, amelyeket előző este sütöttem.
Néha úgy érzem, a házasságunk egy végtelen küzdelem az egyenlőségért. Ugyanannyit dolgozom, mint ő. Ugyanannyit keresek. Amikor még csak jártunk, olyan modern gondolkodásúnak tűnt!
Udvarláskor szépen beszélt partnerségről, közös felelősségről, egyenrangúságról. Olyan meggyőző volt, hogy öröm volt hallgatni. Aztán kimondtuk az igent, és mintha lassan, apránként az apja másolata lett volna.
Ma már, ha arra kérem, vigye a tányérját a mosogatóhoz, úgy néz rám, mintha legalábbis a sarkvidéken kellene átkelnie gyalog. Pedig nem hőstettet kérek, csupán annyit, hogy tegye a használt edényt a helyére. Olyan mártír arckifejezést tud vágni a csap mellett, hogy szinte szentképet lehetne festeni róla „A mosogató mellett szenvedő Szent Gábor” címmel.
És amikor szóba kerül, hogy például ő indítsa el a mosógépet, az már-már felér egy mitológiai próbatétellel az ő szemében.